Sárika néni
- Csak hallgasson ránk, Édesanyám, fogadjon szót. Olyan nagy dolgot kérünk mi magától? Hát hiszen egész életében dolgozott, nyúlt a nyaka minden kicsi morzsáért! Itt az ideje, hogy megpihenjen. Nem magának való már annak a kemény földnek a túrása. Már a jegyet is megvettük. Értse meg, Édesanyám, hogy nekünk is könnyebb lenne, ha itt lakna, és gondját viselhetnénk.
- Nem kell nekem a gondomat viselni, fiam. Ellátom én magamot. - jött a halk válasz a vonal másik végéről. - Éljétek csak az életet, s jó lesz minden, Isten elrendez engemet es, ne aggódj, mikor ott lesz az ideje.
- Édesanyám... az unokák es nagyon szeretnék. - váltott önkéntelenül otthoni tájszólásra a férfi. - Jancsika már három esztendős, s maga még nem látta. Gizike mái napig emlegeti azt a pár hetet, amit magiknál töltöttünk, míg Édesapám es élt. Gyüjjön ki, na, ne kéresse magát, Isten megáldja...
Hosszú volt a csend. Az öregasszony a kezét nézegette, munkától ráncos, kemény bőrű kezét. Sötét fejkendőjét kicsit hátratolta, megszokott mozdulattal, hogy ne csússzon a szemébe.
- Jól van, fiam. Megyek. De a házat nem adjuk el. - Kemény, ellentmondást nem tűrő volt a hangja. - S a fődet sem, egy árnyi, nem sok, annyit sem. Ha ezt bétartod, megyek. Majd, ha az Úristen magához szólít, csinálsz, amit akarsz, főddel, belsővel.
- Édesanyám, köszönöm! Annyira boldoggá tett! - A vonal mindkét végén érezhetően megkönnyebbült a légkör. Az elhatározás könnyebbsége volt ez, mint mikor valami eldől, a teher lerakódik. Sárika néni Gézával repült Amerikába, fia legjobb barátjával, aki éppen otthon volt öreg szüléjénél. Egyenes vonallá merevedett a szája, egész úton csak annyit szólt, amit muszáj volt. Ünnepi keszkenője alól kivilágított a dús, hófehér hajkorona, a mozdulatot, melyet egész életében önkéntelenül tett meg, magával hozta. Előrecsúszó kendőjét hátra-hátra tolta. A házra gondolt. A veteményesre, melyet ott hagyott, s a szomszéd Mári gondjaira bízta, mondván, fogyasszák egészséggel a termést. Riskára gondolt, az öreg tehénre, s könnyesnek tűnő, nagy pillájú szemére, mikor Gábor bá' elhajtotta a vásárba. Megértő, bölcs szemrehányást látott ezekben a szemekben.
Nagyot sóhajtott, lehunyta szemeit, lassan elszundikált. Arra ébredt, hogy mindenki mocorog körötte, Géza átnyúl előtte, hogy bekösse az ülésbe. Landolni készült a nagy vasmadár. Áron ott állt a repülőtéren, ahol az utasok jöttek kifele, mindenféle vizsgálaton már átesve. Kicsire szorult a gyomra, s valami erős forró érzelem öntötte el, amikor fekete keszkenős, törékeny Édesanyját meglátta, a sok tarka, magabiztos utas között, amint ámulva-bizonytalanul lépked Géza oldalán. Az ölébe kapta, s forgott, forgott vele, az apró öregasszony pedig csapkodta kis ökleivel, s kacagva korholta:
- Tegyél le, te, nagy szamár, hallod? Azonnal rakjál le!
Kipirult arccal méregette férfiemberré érett fiát, anyai lelke büszkeségtől dagadozott. Lám, milyen szép szál, micsoda tartása van! Odébb Mary állt, az amerikai menye. Elfogódottan ölelte magához a két gyermeket, s azok is megilletődve, ugyanakkor csodálkozó kuncogással figyelték, amint nagy, erős apjuk felkapja a furcsa nénit, akire Gizike alig emlékezett, Jancsika pedig még sosem látta.
- Ő a messzi grandma, Jacsika, tudod? - suttogta felnőttesen Gizike öccse fülébe. A fiúcska komolyan bólintott.
- Szeretem őt. - mondta három éve minden határozottságával.
- Kezit csókolom - lépett Mary anyósához, s erős angol akcentussal, de magyarul köszöntötte. Sárika néni nemes egyszerűséggel ölelte magához a nyurga fiatalasszonyt, és azonnal ki is jelentette, hogy majd ő kicsit felhízlalja, 'sze csuda, hogy le nem esik a lábáról, olyan sovánka. Azzal elindultak haza, Sárika néni új otthona felé. Áron és Mary napok óta rendezgették, csinosították a szobácskáját, mely kellemes, árnyékos teraszra nézett, rózsakapuval a hátsó gyepre. Külön fürdőszobája volt, s apró gardrób nyílt belőle.
Az egyszerű, falusi, munkában megöregedett székely asszony megilletődve nézte azt a pompát, ami a szobát uralta.
- Hejjj, fiam, Áron, mit csináltál te öreg anyádnak? Hát, hogy es mernék én ebbe csak bélépni es, nem, hogy lakni benne? - sóhajtott egy mélyet, s kacagó ráncok jelentek meg a szeme sarkában, majd királynőket meghazudtoló, kecses, büszke léptekkel bevonult a birodalmába. Fekete keszkenője szinte világított, amint feltartott fejjel elhaladt a bútorok között.
Elindult lassan az élete Sárika néninek Amerikában is. Az elején nagyon élvezte, hogy mennyi minden van a házban, ilyen gép, olyan gép, kész és félkész dolgok, gyönyörködött a feslő rózsákban, a ragyogó, egyenletesen zöld gyepben. Nem sok idő kellett, míg felülkerekedett a józan esze, s elborzadva figyelte, mint kényelmesedett el a világ. Fel nem foghatta, hogy a hátsó udvarban, ami jó nagy volt, miért csak gyep van, s rózsatövek. Hát hiszen azt be kellene vetni! Mennyi finom dolgot lehetne ott termeszteni.... Elgondolkodva morzsolta az ujjai között a rózsatő alól kimarkolt földet. Porhanyós, fekete, jó föld volt. Ebben szinte minden megteremne.
Belehasított a honvágy. A vágy a szikes, köves, kemény föld után, melyet oly nagy erőfeszítéssel lehetett megművelni, de aminek termése oly nagy örömet okozott. A pityóka.... Milyen zamatos, s milyen sokféle fajta otthon! Íze van. Itt megmosva árulják, egyformák a zacskóban a gumók. Ekkorkákat otthon a disznyónak főztünk meg - gondolta az öregasszony, már-már megvetően. Igaz, hogy a pityókán kívül nem sok minden termett meg, de ami igen, az nagyon jó volt. S az is igaz, hogy kelj fel pityóka, feküdj le pityóka volt a legtöbb napon, de mennyiféle ételt lehetett belőle készíteni! A minap pürét csinált az amerikaiból, de olyan nyúlós, olyan színtelen-ízetlen volt, hogy csak piszkálgatta. Áronék jóízűen ették, már hozzászoktak.
Az unokák sok örömet okoztak, s ez feledtette vele a messzi kicsi házat, a tornácon üresen tátongó hintaszék emlékét, Riskát, miegymást. Már mamának szólították, feledésbe merült a grandma. Ott sertepertéltek körötte, amikor csak tehették. Na, arra legalább jó ez a nagy gyep, a gyermekecskék van hol rohangáljanak, gondolta Sárika néni. Gizike szívesen főzöcskézett vele, s közben be nem állt a szája, folyton kérdezett, mesélt, gyöngyözve kacagott. Jancsika inkább az eredményét élvezte a főztjének. Elteltek ezek a napok, s jól teltek, boldogság volt osztályrésze a családban.
De aztán jött az este. És Sárika néni csendesen sírdogált, mind többet, mind hosszabban. Reggelente, bár hajnalban kelt, mind későbben ment ki. Inkább csak délután, mikor hazaértek a gyerekek. Ült, maga elé meredt, és messzi repült a gondolata, messzi el, túl a tengereken, abba a kicsi faluba, ahol a szíve maradt. Nem tudta elszakítani onnan a szívét, akármennyire is próbálkozott. Áron és Mary aggódva figyelte, s apró feladatokat adtak az öreg kezeknek, hogy ne sorvadjon a gondolatok súlya alatt. Egyszer egy öregecske hölgyet is bemutattak neki, aki harminc esztendeje élt már Amerikában, s társasági ember volt. De Sárika néni nem tudott mit kezdeni a kipingált arcú, illatos hajú kortársával, bármilyen kedves is volt vele.
Aztán egy jó esztendő után odaállt Áron elé:
-Fiam... én hazamennék.
-Ne tréfáljon, Édesanyám! Hiszen még csak egy éve van itt, még szokni se szokta meg.
-Nem es fogom én ezt, lelkem, nem es fogom.
Csend telepedett közéjük. Hosszú, gondolatokkal terhes csend.
-Hát nincs meg mindene, drága jó Édesanyám? Hát nem jó velünk lenni? - kérdezte szomorúan Áron, mintegy utolsó próbálkozásként, mert magában már belátta, megértette, hogy bizony más vége nem lesz ennek, haza kell vigye öreg szüléjét.
-Dehogynem, édes fiam, dehogynem. De tudod... nem találom a helyem itten, s ott a ház... a főd. Oda húz a szívem, fiam, s olyan erősen, hogy hallom a madarak csicsergését, érzem a fenyves lélegzetét, s izent az ott hagyott lelkem, hogy ideje lenne megtérni, haza.
-Jól van, Édesanyám. - sóhajtott nagyot az ember. - Megveszem a jegyét, s hallám, hogy tudnék magam es szabadságot venni, kísérjük haza, ha már így döntött.
Sárika néni csendesen átölelte nagydarab fiát, s anyai szíve túlcsordult a könnyes szeretettől.
- Édes fiam. Drága, egyetlen fiam. Köszönöm. - suttogta meghatottan.
Gerle burukkolásra ébredt Sárika néni. "Itthon vagyok!" - dalolt fel a szíve-lelke, s nagyot nyújtózott, olyan nagyot és jólesőt, mint hajdan, cinkó korában. Mióta visszajött Amerikából, minden reggel ezzel a dallal a bensejében ébredt. "Na, pásli, vénasszony, nagy nap a mai, dolog van" – nógatta meg öreg csontjait, s kikászálódott az ágyból. A házi gúnyáját vette fel, hétköznapi kötényt kötött maga elé. A fateknőben gyönyörűen megkelt a kovászos kenyértészta. Óvatosan átgyúrta, s begyújtott a kemencébe. Sürgött, forgott, olyan jókedvűen, hogy akárki emberfia megirigyelhette. Hát hiszen hogyisne! Ma érkeznek Áronék, unokástól, mindenestül.
A nap is ragyogott, együtt kacagott a boldogságban úszó öregasszonnyal. Kipirult a ráncos arc, színes keszkenő került a hófehér hajkoronára, s még a megszokott mozdulat, mellyel hátra-hátra tolta, az is csiklandósra sikeredett. Kacagott a kenyér, a gyöngyöző húsleves, az omlós almáslepény, a rántott csirkecomb. Minden készen volt, mire Áronék megérkeztek, Sárika néni tiszta gúnyát, s ünneplő kötényt vett fel. Annyira tökéletesen sikerült minden, hogy már félni kellett, talán valamitől összeomlik ez a törékeny- csillámló boldogság. Bár, ha össze es törik, gondolta a vénasszony, még a szilánkjai es sokáig melegítik majd öreg szüvemet.
Elől a szép szál fia lépett be a kapun, s most is felkapta édesanyját, sergett vele körbe, az apró, munkás öklöcskék pedig püfölték nagy vidáman az ember hátát:
– Tegyél le, te kajla, hallod–e, rakjál már le, te lókötő!
Az unokák pillanatokon belül rajta csüngtek, s Mary örömtől könnyes szemmel ölelte meg anyósát.
– De hol vannak a csomagok, édesfiam? Csak így, zsebredugott kézzel gyüttetek?
–Úriember már csak így gyün, Édesanyám, vágott egy huncutot a szemével Áron. – Hozzák utánunk, ne aggódjon. Na, hol az az étel? Az ember éhen kell haljon, ha Ámerikából hazatér?
– Hejj, fiam, te tényleg úriember lettél, ha hozatod a csomagod! Talán biza leesett volna a gyűrűd, ha magad cepeled? – kérdezte rosszallóan Sárika néni, mert hiszen egész életében takarékosságra tanította a fiát.
Asztalhoz ültek, s evés közben Sárika néni elkezdte újságolni a falubéli híreket.
– Mariska, tudod, az öreg Fityusz leánya, elvált az urától, s összeállt Madarász Nácikával. Az öreg szégyelli es magát, nem es jár el azóta a kocsmába, azt mondják. Kicsi Fáni úgy maradt valakitől, s senkinek el nem árulja kitől. Az ucca végin valami gazdag emberek megvették a Slájder Pistáék házát. Még őket nem es láttuk, csak valami öltönyös féle ember intézte a vételt. Hátha jó emberek, na, attól, hogy gazdagok, hátha...
Sorolta a sok pletykát, s igazságot, örömtől ragyogó szemmel, hogy itt van immár mindenki, az asztal körül, mindenki akit szeret.
A csendes, poros, aszfalt nélküli utcácskában egyszerre csak egy hatalmas kamion kezdett bearaszolni. Egyenesen a Slájder Pistáék házához ment.
– Na, úgy láccik megérkeztek. – kiáltotta izgatottan Sárika néni, s kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hátha az új szomszédokat is meglátja.
– Na, Édesanyám, én most átalmegyek mihozzánk, s eligazítom a dolgokat. – állt fel Áron az asztaltól, kizökkentve a szomszédlesésből a szüléjét.
– Tihozzátok??? – kerekedett el az öregasszony szeme, szája? – Hova, te? Nem értelek, édes fiam, mit zagyválsz itten essze?
– Tudja, drága jó Édesanyám, gazdagok éppeg nem vagyunk, de egy öltönyöst azér' a messzi távolból es meg tudtunk fizetni, hogy a házvásárt lebonyolítsa. Hát még most sem ért engem, Édesanyám... még most sem? Hazaköltöztünk. Magához. A gyökerekhez. Oda, ahova nem csak magát szólította a szíve, s a fenyvesek, de biza engemet es. S annyit mondtam én ezt Marynek, hogy már őtet es hítta a Hargita.
– Kegyelmes Úristen! Menten megszakad a szívem a nagy örömtől! – Ült vissza a székre, mellkasára szorított kezekkel az öregasszony. Sírva kacagott, s áldotta a jó sorsát, s a fennvaló Úristent, hogy hazavezérelte a fiát.
Sárika néni élete révbe ért, de úgy, ahogy maga sem merte álmodni. Vénséges vén kort élt meg, és még egyik dédunokájának is táncolt a lakodalmán.
Lakó Péterfi Tünde