Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adventre készülve

2020.11.26

Az advent szó jelentése „eljövetel”. A latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami annyit tesz: „az Úr eljövetele”

A téli napforduló szarvas idő, de távolról sem azért, mert az angolszász Santa Claus kísérőjeként szinte mindenhol felbukkannak a rénszarvasok.  

Minket nem a Mikulás szánját húzó rénszarvasok érdekelnek, hanem úgy általában a szarvas alakja, amely szorosan összekapcsolódott a Nap, a fény szimbolikájával és a magyar kultúrában a karácsonyi ünnepkörrel is.

Ahogy minden jelképben, a szarvas alakjában is ott lüktet a különböző korok és kultúrák öröksége – most arra teszünk kísérletet, hogy ezeket röviden bemutassuk.

Agancsos istenek, agancsos sámánok a Nap körül
Messze és régen kell kezdenünk a kultúrtörténeti utazást, tulajdonképpen a
történelem előtti időkben, hiszen már a barlangrajzokon feltűntek a szarvasok, sőt a szarvasagancsot viselő varázslók vagy sámánok is.
Eurázsiától Amerikáig, ahol ismerték a szarvast, ott valamiképpen mindig az éggel, a felső, szellemi világgal kapcsolták össze. Magasba törő, fenséges agancskoronája a Nap és a csillagok felé mutatott, így lett a fény szimbóluma. Erre szép példa a számi/lapp történet, amelyben a csodálatos iramszarvasok (azaz rénszarvasok) segítenek az embereknek megszerezni a Napot, és világosságot gyújtani az addig nyomorult, sötét és hideg világukban.

Mivel a szarvas leveti az agancsát, és az újranő, az újjászületés vagy a halhatatlanság szimbóluma is lett. A germán és kelta mitológiában például a ciklikus megújulással kapcsolták össze, így a bőséggel, a termékenységgel. Ismerünk olyan skandináv sziklarajzokat, amelyeken a napisten kocsiját szarvasok húzzák, a kelta Cerunnos pedig szarvasagancsos isten, akit jellemzően állatok vesznek körül. Sok néphitben a növényként szerteágazó agancs mindezek mellett az életfára vagy világfára is emlékeztette az embereket, amely misztikus módon összeköti a létezés birodalmait.
A szarvas gyakran feltűnik a kígyó társaságában is, ez a kép viszont már nem az Ószövetségből, hanem az antik hiedelmekből táplálkozik. A római polihisztor és enciklopédista, Idősebb Plinius írta össze azokat az ókori elképzeléseket, amelyek szerint például a kígyók félnek a szarvasoktól. Ennek okát abban látták, hogy a szarvasok felkutatják a kígyókat a sziklák között és a bozótosban, és “kiszippantják” őket a résekből, hogy vagy eltapossák őket, vagy megegyék. Ha megeszik, az Élet forrásának vizével a szarvasok megtisztulnak a kígyóméregtől. Arisztotelész viszont arról elmélkedett, hogy a kígyót lenyelő vén szarvas megszerzi a hüllő képességeit, levedli a bőrét, és megfiatalodik, lényegében újjászületik.

szarvas.jpg

Az ókorban azt is gondolták, a szarvas annyira békés állat, hogy szinte önként lép a vadászó vadászok elé, a szőre, pedig amulettként véd a kígyómarás ellen. Nem nehéz meglátni, mennyire hasonlítanak ezek a hiedelmek a keresztény megváltásképhez, így könnyedén illeszkedett bele annak szimbolikájába is.
A kígyó a zsidó-keresztény kultúrkörben a kísértő Sátán maga, akit a halállal együtt a keresztény megváltó Krisztus győz le végérvényesen. A szarvas békés önfeláldozása tehát Jézus önként vállalt kereszthalálára, a szarvas agancsának elvesztése, majd megújulása, pedig a feltámadásra rímel.

A középkorra, annyira egyértelmű lett a Krisztus-szarvas analógia, hogy az állat több szent legendájában is felbukkant. A 15. századi legenda szerint Szent Hubertus nagypénteken (tehát a Jézus kereszthalálára emlékező napon) vadászni indult az Ardennek erdőibe, amikor megjelent előtte egy csodálatos szarvas, agancsai között egy kereszt fénylett, egy égi hang, pedig megtérésre szólította fel a férfit. Nem meglepő módon Szent Hubertus nemcsak a vadászok és erdészek védőszentje lett, de kígyómarás ellen is kérték az oltalmát.
A téli napfordulóhoz igazított karácsony szinte tobzódik a sötétséget legyőző fény és a Nap újjászületésének jelképeiben. Elég csak azt felidézni, hogy János evangéliuma szerint Jézus saját magát nevezte a világ világosságának:
Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.
A szarvas, pedig mint a Nap, a fény állata és Krisztus-jelkép is egyben, egyszerűen szervesen kapcsolódik a karácsonyhoz.
Haj regö rejtem! Amikor a pogány varázsének találkozik a karácsonnyal
A magyar kultúrában ezt az egész csomagot megkoronázta egy mára gyakorlatilag kihalt hagyomány: a regölés. A regősök karácsony másnapján, tehát 26-án indultak útnak, és újévig járták a házakat, rigmusaikban pedig – a helyenként kifejezetten sikamlós, bőséget kívánó sorok között – egyre-másra felbukkan a csodafiúszarvas képe. Ebben a dunántúli regősénekben például így vezetik fel:
Ég sötét sátora ott fent kerekedik.
Halovány égi út azon megjelenik.
Mellette ezüstös pázsit formálódik, 
Csillagfényű szarvas abban legelészik.
Rótt örök régi törvény! Haj, haj regö rejte!

 Csillagos szarvasnak ezer ága-boga.
Annak tetejében ezer fényes fáklya.
Megannyi szövétnek gyújtatlan gyújtassék.
Mindannyi szövétnek oltatlan aludjék.
Rótt örök régi törvény! Haj, haj regö rejte!

A téli termékenységvarázsló népszokás eredete valószínűsíthetően a magyar őstörténetig nyúlik vissza, a csillagszarvas alakjának, pedig a kutatók szerint köze lehet a magyar ősmonda csodaszarvasához. Az ezer fényes, pislákoló gyertya megidézi a hunyorgó csillagok képét. A monda szerint a Csodaszarvas homlokán ott a hajnalcsillag, vagyis a Vénusz, szügyén a Hold, két szarva között, pedig a Nap – hasonlóan ahhoz, ahogy például a Dozmaton lejegyzett regős ének is leírja a csodafiúszarvast.   
Mint annyi mindenben a magyar őshittel kapcsolatban, itt is sok a bizonytalanság, annyit azonban tudni lehet, hogy a szarvas a sztyeppei nomád népeknél is a fény, a Nap állata volt, és ez rengeteg szarvas ábrázolásukon megjelent. Sok eurázsiai népnél és egyes észak-amerikai indián törzsnél, pedig ezen túl a csillagos ég jelképe is. Sőt, egyes népek, mint a számik/lappok, a téli éjszaka csillagai közt csillagképként meg is nevezik a szarvast.


A téli napfordulóhoz a legtöbb kultúrában számos ősi népi szokás kapcsolódik, és ünnepségek kísérik. Az ókori római szaturnália, a zsidó hanuka, az afroamerikai kwanzaa, a kelet-ázsiai tungcse-fesztivál, vagy maga a karácsony, melyet Mithrász és a Sol Invictus napisten kultuszához kapcsolódóan, illetve több pogány ünnep helyett tart ma a keresztény vallás.

koszoru.jpg

Mióta létezik az adventi időszak?

Az adventet az 5. század óta tartják számon. A karácsony ünneplésével együtt terjedt el és összetartozik a két fogalom: karácsony és advent, a felkészülés és az ünneplés. A négy vasárnapból álló adventi időszakot VII. Gergely pápa rendelte el.

Az advent a keresztény kultúrkörben a karácsonyt (december 25-ét) megelőző negyedik vasárnaptól karácsonyig számított időszak. Advent első vasárnapja egyúttal az egyházi év kezdetét is jelenti.

Az adventi koszorú

Az advent jellegzetes jelképévé vált az adventi koszorú. A valódi adventi koszorú készítése a 19. században jött divatba, Magyarországon azonban csak a 20. század vége felé kezdett elterjedni. 

Az első adventi koszorút Johann Hinrich Wichern, német evangélikus lelkész készítette el 1840-ben egy árvaházban, oktató jelleggel. A hamburgi lelkész otthonába hatalmas fenyőkoszorút erősített a mennyezetre, amelyen 24 gyertya volt, minden adventi napra egy-egy. Ez a szokás hamar követőkre talált. Később az egyszerűség kedvéért csak négy gyertyát helyeztek el a koszorún. Minden adventi vasárnapon eggyel több gyertyát gyújtottak meg. 

Manapság  az adventi koszorú, lehet felfüggeszthető vagy asztalra helyezhető. Készülhet fenyőből, örökzöldből - sőt! műszőrme alapra is. Az adventi négy gyertyát vasárnapján szokás meggyújtani, az ünnephez közeledve mindig eggyel többet.

A gyertyák színe katolikus körökben egy kivételével lila: a bűnbánat és a megtérés jelképe. A meggyújtás sorrendjében a harmadik gyertya rózsaszín, ami a küszöbön álló ünnep fölött érzett örömöt, valamint Mária anyai örömeit szimbolizálja.

Az adventi koszorún meggyújtott gyertyák közül mindegyik egy fogalmat szimbolizál.

A négy gyertya: a hit, a remény, a szeretet és az öröm.

A gyertyák egyben a katolikus szimbolika szerint egy-egy személyre vagy közösségre is utalnak.

Ádám és Éva – mint akiknek elsőként ígérte meg Isten a megváltást (hit);
zsidó nép – akinek megígérte, hogy közülük származik a Messiás (remény);
Szűz Mária – aki megszülte a Fiút (öröm – rózsaszín gyertya)
Keresztelő Szent János – aki hirdette Jézus eljövetelét, és készítette az utat az emberek szívéhez (szeretet).

narancsmecses.jpg

Ebben az időszakban nem csak külsőségekkel készülünk a megújulásra, újjászületésre, mint például a koszorú, ünnepi gyertyák, vagy ajándékok, hanem – és elsődlegesen- belső, tenmagunkban felkészüléssel.

Narancs mécses készítése, fantasztikus illatot áraszt az egész lakásban!
Hozzávalók:

  • 1 narancs,
  • 1 kicsi mécses,
  • Szegfűszeg.

A narancs aljából picit levágunk, hogy stabilan álljon.

A tetejét is levágjuk, úgy, hogy akkora kört kapjunk, mint amekkora a mécses.

Késsel kikaparunk a narancs belsejéből annyit, hogy a mécses beleférjen.

Belenyomjuk a mécsest annyira, hogy a pereme se látsszon ki.

A mécses körül lyukakat fúrunk a narancsba, és mindegyik lyukba egy-egy szegfűszeget helyezünk.

 

Az ősi magyar kultúrában, hit világban ez az időszak jelöli a belső felkészülést az új fogadására.
Most különösen aktuális ez az időszak, hogy felkészítsük tenmagunkat valami teljesen másra, mint ami eddig volt.

Bármikor, bármilyen helyzetben képesek vagyunk megújulni, amennyiben ezt elhatározzuk és kitartunk mellette.

Most (IS) érdemes időt, energiát áldozni arra, hogy befelé figyeljük, letegyük / elengedjük sérelmeinket, és megbocsátva haladjunk a választott Isteni Úton tovább.

Megbocsátani elsősorban tenmagunknak kell, bízva az Erőben, ami kísér bennünket mindig és mindenkor.

Az Erőben, ami a Felettes Énünkben rejlik, és ami EGY lényegű a Teremtőnkkel.

Áldott felkészülést!heart

Felhasznált irodalom: 
Magyar Néprajzi Lexikon
Szimbólumtár (Balassi Kiadó)
Jelképtár (Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György)
Wikipédia

Képek: Internet