Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Méltósággal távozni

2022.06.11

Jelen életükben a Földön azt tapasztaljuk, hogy egyre többen választják a fizikai testük elhagyását és mennek tovább az útjukon.
Ez nem jó és nem rossz.
Részben egy teljesen természetes folyamat, részben egy olyan választás eredménye, amit egyszerűen úgy szoktunk fogalmazni: Ha már nincs dolga, elmegy.

Az, hogy ki, milyen utat választ a távozáshoz, egyedi.
Van, aki egyszerűen elhagyja a testét és tovább lép.
Van, aki valamilyen baleset következtében távozik.
És vannak azok, akik betegségük záró akkordjaként, lépnek tovább.

Itt, most a beteg választást elemzem, amikor is a hozzátartozók, gondozók, ápolók mit tehetnek vagy mit nem célszerű megtenni?

Amikor megszülettünk, mindenki örvendett köröttünk, igyekeztek mind többen gratulálni, és ajándékaikkal halmoztak el.
Amikor távozunk, akkor sok esetben, bedugnak egy kórintézmény erre szakosodott osztályára és ezzel le is van tudva a gondozás, a felelősséget ügyesen átruháztuk az ott dolgozókra, és folytatjuk életünket a megszokott mederben.
Többször tapasztalom, azt, hogy akkor is a különféle erre szakosodott intézetben köt ki a haldokló, amikor a család valójában el tudná látni, bár lehet ez némi átszervezést igényelne az életükben, illetve lemondásokkal jár és itt teljesen mindegy, hogy életviteli, vagy pénzügyi lemondásról, ha így tetszik áldozatról beszélünk.

Miért lenne fontos, hogy a távozni készülő a lehető legtöbbet legyen a családjával?
Mert amennyiben nem tudatosan élte az életét, úgy nincs valójában felkészülve a távozásra sem. Nem érti az összefüggéseket, nem egy esetben fél. Nem tudja, hogy mi fog történni?
Ilyenkor a család szerető figyelmében, gondozásában, segíti az átmenetet.

Ha van a családban olyan ember, aki érti, éli a tudatosság azon fokát, amikor már átlátja az erővonalakat, tudja, hogy mi után mi következik, akkor érdemes erről a távozóval beszélgetni.
Egyházi vonatkozásban ez a papok, lelkipásztorok feladata, nem csak a végső „kenet”, hanem a megnyugtatás, elbeszélgetés.
Hogy ezt mennyire tudóan teszik, vagy sem, ez nyilván attól függ, hogy mennyire tudatos az életük és legkevésbé sem attól, hogy felekezetük tanításai mit mondanak.

Amennyiben a család nem hajlandó gondozni a távozót, akkor bekerül egy intézménybe, ahol vagy van valaki, aki segíti a távozását, vagy nincs.
Mégis több esetben tapasztaltam azt, hogy megnyugtatóbb a haldoklónak, mint otthon maradni.
Ha és amennyiben az őt ellátó családtagok a hibáit, vagy tévesztéseit olvassák nap, mint nap a szemére vélt vagy valós okokból, netán nem is látják el, mert ”undorodnak” a betegségtől, az esetleges szagoktól, tehetetlenségtől és kiszolgáltatottságtól, vagy türelmetlenségükkel fájdalmat okoznak, akkor bizony ez nem a méltósággal távozás előkészítése.
Akkor egy kicsira zsugorított, önmagát megvető, lelkiismeretével küzdő, félelmekkel teli ember elmenetele.

1.jpg

Tudom, hogy sokan idegenkednek attól, hogy szerettük utolsó heteit, hónapjait úgy könnyítsék meg, hogy egy magatehetetlen, beteg ember gondozását felvállalják.
DE!
Amennyiben ezt megteheted szeretetből, akár anyagilag, akkor a legtöbbet akkor teszed távozni késülő családtagodért, ha lehetőséget biztosítasz az otthoni ápolásra.
Vannak, akik idősek és fizikailag nem bírják ennek terheit, ilyenkor optimális esetben összefog a család és megfizetnek egy ápolót, aki otthon gondozza a beteget.

Mit okozol, ha még az utolsó pillanatokban is bántod, illetve nem látod el a rád bizottat?
Először is lelkiismeretfurdalást saját magadnak, ha már nem lesz veled.
Másodszor olyan karmikus terheket veszel fel, amik nem biztos, hogy tetszeni fognak akkor, amikor te részesülsz benne.
Mert a karma egy érdekes dolog.
Minden visszakapsz, amit adsz.
Ennyire egyszerű a törvénye.

Legyen neked is, a távozónak is megszentelt pillanat az átlépés, hogy úgy tudj emlékezni, úgy tudjatok emlékezni erre a földi létben  való közösségetekre, ami felemel, tovább lendít (akár a félelmeken is).

"Amit néven nevezünk, léteznie kell. Azt, amit néven nevezünk, le kell írnunk.
Amit leírunk, arra emlékeznünk kell. És amire emlékezünk, az él.”

Halottak Könyve, Egyiptom