Korlátok
Ma volt egy beszélgetésem valakivel, amikor is summázva a mondandóját azt mondta rólam:
Megváltoztál, el vagy telve magadtól.
Nem állítom, hogy nem szaladt fel a szemöldököm.... bokáig.
A beszélgetés abból indult, hogy nem és nem szeretnék megfelelni senkinek és semminek Teremtőmön kívül.
Nem vagyok hajlandó beállni a társadalmi elvárások konvenciójának korlátai közé és nagyon sokat dolgoztam azon, hogy a korlátokat kitágítsam, eltöröljem, meg nem teremtetté tegyem. Illetve ez így nem pontos, mert hajlandó vagyok, de nem választom.
No, beszélgető partnerem épp ezt nehezményezte a már ismert és általam átlátott manipulálással spékelve adta el mondandóját.
Már nyolcévesen „lázadtam” a korlátok miatt, és ez azóta csak fokozódott.
Mint ahogy nem választom az erőszak egyetlen formáját sem, így a verbális erőszakot sem, ami nem az én nézőpontom, de abba szeretnének belekényszeríteni, avagy lenyomni a torkomon.
Nem teszek meg valamit csak azért, mert ez az elvárás legyen szó oltásról, választásról vagy egyéb hazugságokról.
Akkor teszem meg, ha egyetértek valamivel, nem akkor, amikor elvárják, hogy értsek egyet és tegyem meg.
Nálam ezt erőszaknak hívják, illetve olyan minta rám kényszerítésének, amiben nagyon sok ember részt vesz.
Ez nem jó és nem rossz.
Ha ebben ők boldogok és jól érzik magukat, akkor rendben van.
Ha majd nem érzik jól magukat, akkor választanak mást.
Viszont az a mondat a beszélgetésből, hogy: El vagy telve magadtól. (= Öntelt vagy), elgondolkoztatott.
Tudniillik nem érzem magaménak. Nyilván visszaküldtem a feladónak tudatosságba csomagolva, és el is engedtem volna azonnal, ha…
Felötlött bennem, hogy mi az, ami miatt erre a nézőpontra jutott?
Majd rájöttem, hogy igen „öntelt” vagyok, ha önteltség az, hogy az, amiben hiszek, azt mondom írom, előadom, hirdetem.
Ha önteltség az, hogy határozottan visszautasítom, ha rám akarnak erőltetni olyan nézőpontokat, amihez közöm nincs.
Ha önteltség az, hogy nem választom azokat a szabályokat, korlátokat és hitrendszereket, amik lehet családi szokások, avagy társadalmi elvárások, de tőlem igen távoliak, még ha néha a „békesség kedvéért” meg is felelek nekik.
És mire mindezt leírtam, jót kacagtam magamban, mert az is beugrott, hogy ítélet, ítélet, ítélet, amit kaptam…. és még mindig belemegyek abba, hogy elgondolkoztasson.
Legalább tudom, van még hova fejlődnöm.
Legyen csoda napotok!