"... Vagyok a mélység, nem csak a felszín. ..."

 Hosszú idő óta tanítom, hogy ha a hiányra koncentrálsz, akkor azt vonzod magadhoz, és ez által azt is teremted meg.

„Mindannak ugyanis, akinek van, még adnak, hogy bővelkedjék; akinek padig nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” – mondja a Biblia is, de számos Szent Könyvben le van írva ugyan ez.

Nem könnyű megérteni, de „akinek füle van…”

 Jó ideje foglalkoztatott az a helyzet, hogy nem a helyemen vagyok, nem azt teszem, amit tennem kell, amit tenni szeretnék. Olyan Pató Pál urasan sokáig el is ódáztam a kérdést, mondván, majd megoldódik. Természetesen nem oldódott meg magától. Nekem kellett a lépéseket megtennem az úton, és hoznom olyan döntéseket, amik sok esetben fájdalommal jártak.

Persze mindezt meg lehetett volna oldani egy csettintésnyi idő alatt és mosolyogva, örömmel, de valami őslenyomat bennem azt a programot indította be, hogy amennyiben komoly változást akarok az életemben, akkor az idejétmúlt régi, kényelmes és megszokottól való elválás, az fáj.

Végleges döntésre nyáron jutottam a Hargitát, Görgényi havasokat járva, amikor is olyan jeleket kaptam, amivel már, muszáj volt valamit kezdenem, nem mehettem el mellette, nem törődöm hanyagsággal.

 Megmagyarázni az okát nem tudom és talán nem is, kell, de a kineziológia volt az, ami úgy jött szembe velem, hogy azonnal bele is szerettem. Pozsgai Nikoletta honlapjára keveredtem, aki a fényképen egy kedves, vidám mosollyal – mintha csak bíztatott volna: Gyere, próbáld ki Magad!

Így indultam el a kineziológia irányába és haladok az úton folyamatosan.

Ahhoz, hogy ezt megtehessem, nagyon komoly és azonnal döntéseket kellett meghoznom.

Megtanultam, hogy amivel foglalkozni szeretnék, ara idő, energia és persze pénz is kell. Most sem volt ez másként.
Pont annyit kapok – mert ma is kapom, és folyamatosan tanulok, fejlődöm – valamitől, amennyi energiát bele fektetek.

Nikol megmutatta, hogy hol és mit kell megoldanom ahhoz, hogy valóban előre menjek. Fantasztikus jó érzékkel nem helyettem, mondta ki, hanem hagyta, hogy magam jöjjek rá, de vezetett az úton, pontosabban jelzőtáblaként, mutatta az irányt. Ebben fontos segítői csoport társaim is, akikkel egymás kezét fogva haladunk előre.

És az irány jó!

Transzgenerációs epigenetikus kineziológia (Röviden: TEK), amin keresztül elindultam egy olyan belső pályán, ami az ön valómat ismerteti meg velem. Hatalmas felismerésekkel és még nagyobb ajándékokkal kedveskedett a „séta”, bár tagadhatatlan, hogy egy-egy „hagymahéjam” lebontása nem mindig fájdalommentesen zajlott le bennem.

 Ma mikor már én is „útjelző tábla” lehetek, mikor emberek megkeresnek, hogy merre van az a belső út, amin, ha elindul, akkor egy szebb és teljesebb életet tud élni, minden szempontból, akkor rá kellett jöjjek, hogy ez az, amit mindig is tenni akartam.

 Igen, igen – mondtam magamban, de evvel el kell indulni. Anyagilag is, ismertségben is. (Akadályokat görgettem volna magam elé, ha a HIT-em, nem olyan erős, mint amekkora.) Hittem a TEK erejében, hittem magamban, és hittem a barátaimban, akik mindenben velem voltak, vannak, segítenek és támogatnak.  És mindenek előtt hittem egy Fennebbvaló bölcsességében, aki pontosan tudja, hogy miért vezetett ezen az úton.

Hatalmas ajándék ez nekem.

Ahogy elindultam az úton, egyszerre csak azt vettem észre, hogy minden akadály elgördül előlem, hogy folyamatosan kapom a segítségeket, és folyamatosan támogatnak. Tudtam, hogy jó az út, jó az irány.

Természetesen voltak, vannak kétkedők. - Már nem akarom Őket semmiről meggyőzni. Nem akarom a „Vak nénit átvezetni az úton, akarata ellenére”, nem vagyok kiscserkész.

 Visszanézve az útra, mi idáig elvezetett, hála, és szeretet van bennem, azok felé, akik hajlandók voltak vállalni az „út jelzőtáblákat” az életemben, hogy megmutassák ezt az utat.

Hála és szeretet van bennem, azok felé, akik meg szerették volna nehezíteni,

 félreértelmezett, görcsös ragaszkodással, hogy maradjak a kényelmes, megszokottban, ámbár számomra már „posványos” helyen mert, ha ők nem lettek volna, akkor egy sokkal könnyebb utat jártam volna be, ami sokkal kevesebb tanulási ajándékot adott volna.

Köszönöm mindazoknak, akik az utamon eddig elkísértek, és ezek után is folyamatosan kísérnek, hogy végre azon az úton haladhatok, amire mindig is vágytam.

Hogy végre a munkám a hobbim, a hivatásom lehessen. Nem egy kényszer pálya, amit nem szeretek, fejhajtással, kínnal teszek, hanem az álmom valóra váltása.

Köszönöm!