Figyelem
Kicsi gyermekkoromban, apai Öregapám mesét mondott nekem. Meséiben megelevenedtek a manók, akik a padlásukon éltek, akik jók voltak és segítettek neki a faragásban, nekem a csintalankodásban.
Szerettem Öregapát, miként szerettem a manókat is. Udvarukon volt egy homokozó, hinta… napestig játszottam ott. Homokvárat építettem a manóknak, hogy éjjel, amikor lejönnek a padlásról, és fáznak, vagy közelít a macska, akkor a várban bújhassanak el.
Hittem, hogy a váram megvédi őket. Hittem a manókban, tudtam, hogy léteznek és azt is tudtam, hogy ezek a manók jók és bár segítenek nekem csintalankodni, sokszor a süteményt is ők csenik el a konyhából, amit nagyanyám utána rajtam keresett. Persze sokszor buktattak le, az árulkodó morzsák a szám szélén, de Nagyanyó ezt nem tette szóvá.
Öregapa faragott nekem is játékokat. Meséi mellett a színes angyalok, állatfigurák kerültek elő szorgos kezei alól és mind élt, mindnek története volt.
Jó volt gyermeknek lenni. Hatalmas szeretettel, figyelemmel vett körbe környezetem- akkor a család legkisebbjeként – én fürödtem ebben a figyelemben.
Ma, fölnöttként – mit gyermekkoromban tanultam, példával láttam – én is figyelek az emberekre, környezetemre.
Már tudom, hogy a figyelem egy olyan energia koncentráció, és közvetítés, amivel a másiknak segítünk a mondandójában a lényeget megfogalmazni, átadni.
Amikor figyelek valakire – valaki figyel rám-, akkor nem befolyásolom, nem irányítom, nem vezetem… csak teljes figyelmemmel jelen vagyok.
JEL-en vagyok. Ott és akkor, neki és vele.
JEL-en lenni egy ember életében, akár átmenetileg is, a teljes és önzetlen figyelmet jelenti.
Figyelmet adok, és evvel energiát. JEL-en vagyok, az itt és most-ban.
Semmi más nem teszek, csak VELE vagyok, figyelek rá.
Ennyi a varázs a jó kapcsoltakban.