Barátnőmnek!
Készítem a pünkösdi ebédet, amikor megszólal a telefonom.
Barátnőm keres kétségbeesetten:
- Éva rám érsz egy kicsit? – kérdéssel indít.
- Persze! Mindig Rád érek.- felelem és elkezdem hallgatni a panaszáradatot.
Csak egy kis részem figyel arra, mit mond, sokkal fontosabb az, ahogyan mondja, és közben milyen mennyiségű energiát köt le, negatív blokkokkal.
Érzem a sértettségét, haragját, becsapottságát. Érzem és értem is. Értem a szavakat, amiket használ, nem így a miérteket?
Nem oly rég még én is ugyan ezt tettem, így mondtam el, így foglalkoztam avval, ha valaki úgy gondoltam, hogy ártalmamra volt. Nem tudtam mit kezdeni a hazugságokkal, a gyűlölködésekkel, nem tudtam megérteni, ha oktalanul bántott valaki.
Ma már másként gondolkodom ebben.
Ha valaki bántani akar, megkérdezem magamtól:
- Ennek én vagyok az oka, vagy a saját megfelelési kényszerét szeretné átruházni rám?
- Ha engem megérint a „vád”, azonnal felteszem a kérdést: KI van mind e mögött?
Vajon mi az a minta, amit felhoz bennem, mi az, amivel még nem foglalkoztam, vagy nem foglalkoztam eleget, vagy egyszerűen, mi ebből a tanulni valóm.
Fontos az egyszer egy magtanulása, miként a Pitagorasz tétel tökéletes megismerése is. Vajon nem sokkal fontosabb, hogy boldog és elégedett emberek kerüljenek ki az életbe? De nem megyek messzebb az oktatásban, hiszen tudjuk ma a tanerőknek sem könnyű a feladatuk. Mindezt meg lehet tanulni a családban is.
Itt messzebb megyek: Nem lehet! Hanem kötelessége a Szülőknek, Nagyszülőknek megtanítani azt, hogy erre a fajta higiéniára van a legnagyobb szükség.
Ekkor már nem ismerem azt a kifejezést sem, hogy ártás és bántás, mert csak köszönnivalóm van, hisz tanultam, tanulhattam valami újat, ÖnMagamról.