Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Disznókirály

2014.03.10

 Nem tudta mi ébresztette föl, néha pislantott egyet, bandzsítva nézte az orrán megülő eltévedt hópelyhet.

A hótakaró lenyomta a fenyő ágait, alatta jó meleg volt a száraz tűlevélpaplanon.

Kéjesen szusszant, csak füle mozdult a csendet pásztázva, ami körülölelte.

Törött agyara sajdult néha egyet, emlékeztetve a tölgyfa gyökere alól kiásott lakomára, ami nem lett olcsó, de hát az erdőn mindenért fizetni kell.

Évek óta egyedül élt, nem mesélhette el a többieknek, hogy hó lesz,mert fáj a törött foga

-már ha tudta volna miért is fáj-

Jó így egyedül, távol a az állandóan nyüzsgő zajongó kondától, a kíváncsi szertelen malacok tolakodásától, akiket meg se regulázhatott anélkül hogy a mázsányi anyák ne tiltakoztak volna, néha tetlegességig fajulón védve azokat a rosszcsontokat.

Ki nem állhatta már, az alig férfi kivagyi süldőcskéket, akik peckesen jöttek-mentek csattogtatták mit se érő fogaikat, de ha rájuk morrant, a földet bámulva álltak odébb mintha mi se történt volna.

Jobb így szusszantott elégedetten a meleg vacok puha ágyán.

A levegő állt, a csönd még az ő füleivel is érzékelhető nyugalmat sugárzott, csak a sajgó agyartöredék zavarta nihilljét.

 Nem tudta, hogy nyolcadik telet éli mióta  kis csikosként, csodálva, ugrálva, turkálva fedezte fel a világot anyja oldalán.

Nem gondolt rá, mint ahogy nem gondolt az évek történéseire sem, legyenek azok jók, vagy rosszak.

Mégis, ha a pillanat megkövetelte, tudta mit kell tenni.

A gondolat és az emlék, a memória mélyéről akkor bukkan fel mint mélyből a búvár, mikor kell.

Nem tudta, hogy ő az a  ravasz öreg kan, akiről vadászgenerációk regélnek, akit már-már majd minden vadász látott, sőt rálőtt.

Nem emlékezett a sebekre, de tudta hogy ott vannak,  rögtön felszínre kerülve mikor szükségessé vált.

Nem emlékezett rá, de valahogy mégis tudta.

Nincs erre jobb szó, mint az ősi tudat.

Búzaérésnél nem döntötte el, hogy a fák, bokrok árnyékában fog menni, de mikor odaért a sárgálló illatozó terülj asztalkámhoz, nyálcsorgása semmi költői aranyló búzakalászt nem juttattatott eszébe  az evésen kívül,  a két mázsás test mégis nesztelenül

árnyékban ment megállva fülelve, szagolva óvatosan.

Éhesen állt a szóróhoz vivő váltó végén, mégse rohant oda a siló-halomhoz gyakran hagyta, hogy a fiatalok türelmetlenül toporogva végül is kiváltsanak mindent feledve csámcsorásszák a lédús kupacot, míg a dörrenés és visítás el nem vette a túlélők kedvét.

Nem érzett elégedettséget, nem dörmögte, hogy én tudtam én megmondtam.

Hangtalanul fordult, más élelmet keresve.

Nem elmélkedett, nem gondolkodott el az idő járásán, múlásán, nem tervezte mit is eszik ma, csak a pillanat volt.

Szeme lecsukódott füle nyitva maradt, -bár néha olyan mélyen elaludt, hogy a gombázók majdnem ráléptek- de a tél szűkösen bánt az erdő lakóival, nem hagyta őket jóllakottan eltunyulni.

Fül megrezdül, a szem kipattan!

Alig érzékelhető változás az erdő csendjében, hacsak nem a még csendesebbé válás.

Valami megváltozott. A hópamacs ugyanolyan puhán hullik le az ágról mint eddig, de valami más.

Mozdulatlan, fülel. Messziről hallja a róka jöttét, csak füllel kíséri a szaporázó lábak halk neszét ahogy a vörös tolvaj zsinórozva eloson.

kokeny-gyula.jpg

Megváltozott a madarak röpte, nem surran rigó a fák közt.

Az emberi fül számára érzékelhetetlen távoli zsongás tolakszik be tudatába, merev mozdulatlanságra parancsolva testét.

Már hallja a zajt, a távoli szót.

Kirándulók, gombázók, favágók, vadászok- pörgethetné végig lehetőségeit- ha így működne, de a kutyaugatás pontot tesz az azonosítás végére.

Mit pontot, felkiáltó jelet!

Már minden érzékszerve keres kutat, bár teste nem mozdul.

Karácsony előtti utolsó hajtásunk. hangzik a vadászatvezető szava.

Lőhető vad: disznó, róka.

2 hajtást tervezünk, elsőként a nyolcas kocka fenyvesét hajtjuk.

Új módi szerint minden vadásznál ott a térképvázlat, a lőállások megszámozva, megjelölve, kialakítva, lőirányok bejelölve.

Külföldi vendégek, a tolmács szaporán fordít.

Forgatják nézegetik a térképvázlatot, de hisz azt se tudják hol vannak.

A hajtók külön állnak, a kutyák pórázon, a balhésabbak még a kocsi platóján a kennelben mozgolódnak, csaholnak izgatottan.

Ez az ő napjuk.

Elosztják a felvezetést, a felvezetők kalap emelve köszönnek és  indulnak a rájuk bízott izgatottan duruzsoló vendégekkel, a havat taposva.

Halkabban! Fordul hátra a felvezető, mivel minden vendég azt hiszi csak ő beszél és azt is halkan, ebből aztán egész kedélyes kis beszélgetés kerekedik.

Néha meg-meg roppan a hó, köhintés halk koppanások jelzik, a helyek elfoglalását.

A felvezető suttogva mutogat magyaráz a térképvázlat alapján, majd kalapot emelve tovább haladnak.

Majd harminc hektár a fenyves, többé nem  hajtják - jövőre már tarra vágják-.

nem kis időbe telik, míg leállják.

A hajtók dolga egyszerűbb, messzebbre kerülnek és egy irányból jönnek.

Felállásuk gyorsabb, de a kutyáknak köszönhetően zajosabb is.

Felkészült a hajtóvonal, narancs mellényük pöttyözi a havas állét. Botra támaszkodnak, a kutyát fogják, nem beszélgetnek tudják a dolgukat.

A modern walky talky megreccsen a vadászatvezető kezében, sisteregve szólnak a jelentések, a felvezetés és a hajtók is készen állnak.

Ki tudja hányadik szezonja ez az idős vadászmesternek, mégis izgalom vesz rajta erőt mikor int a kürtösnek- mehet!

Zendül a vadászkürt, indul a hajtás.

Sok még a teendő, némely vadászt mintha meglepte volna  a kürt hangja, pakol kapkod, puskát tölt.

A hajtóvonal a hajtásvezető hangjára megindul, a kutyák izgatottan  forognak szaglásznak, hátra-hátra nézve figyelik gazdájukat már amelyik nem nyargal előre minden tiltás ellenére.

A vacokban csönd, a király figyel.

Hallja a kürtöt, hallja a kutyák izgatott veszekedését és bár nem gondol rá, de  tudja mit jelent.

Ősi ösztönnel mozdul, majd visszabújik menedékébe.

Kivár!

Ha kutyák nem lennének, lapulna végtelenségig, hisz az ember tán észre se venné hogy elhaladt mellette, de a kutya az más.

Azok az alig macskányi jagdok mérges csipkedésekkel harapdálásokkal körbetáncolják, akkor bizony nem sok menekülési lehetőség marad, csak a nyilt tér és a gyorsaság.

Kibújik a vacokból, fülel.

Érzékeli az erdő zajait, hallja a mozduló őzeket meg azt a kisebb rudli szarvast akikkel hajnalban együtt érkezett ide.

Talán a szarvasok nyomán gondolhatná, de nem gondolja.

A fenyő törzse mellé húzódva áll és fülel!

A szarvasok megzavarodva, forognak szinte körbe-körbe, nem tudván merre induljanak mint ahogy azt se tudják, ők nyugodtan lehetnének, legfeljebb a neveletlenebb kutyák hajtják meg őket.

Az őzek, már métereseket ugorva száguldanak a fenyves széle felé, a szántás biztonságot adó nyílt síkjára.

Disznóóóóó! Disznóóóóó!

Hömpölyög  a hajtásban a kiáltás, erősödik a kutyák ugatása.

A vadász felpattan három lábú székéről, befelé figyel, vár.

Zörgés, megvillan az őzek tükre ahogy átugranak az állén továbbszáguldva.

A vadász megnyugszik, már visszaülne spártai kényelmébe, de szeme sarkában egy pillanatra megvillan valami.

Fordul, de a vörös settenkedő meglátja a mozdulatot, szinte nyúlik az ágak alján futtában.

Villan a bunda, dörren a 9.3-as ágyú, porzik a hó a róka mögött, szusszan a vadász- a róka még nem, az csak rohan.

A hajtók és a kutyák még izgatottabban zajonganak, disznókonda kavarog a hajtásban forogva meg-meg indulva, kitörni készülve.

A vezérkoca dönt, felveszi az irányt, a konda iramban utána mint a gőzmozdony, ezt már meg nem állítja semmi.

A kutyák leszakítottak két három süldőt a csapatról, most azokat hajtják csaholva ki melyik irányba indult.

A  kan áll fedezékében és figyel.

Már a szarvasok is kitörtek, a konda szerteszét szaladó zaja, a hajtók és kutyák hujjogatása tölti be a fenyvest.

A vadász áll, még mindig a róka hibázásán agyal nem is hallja a konda zúzását már csak mikor meglátja a vezérkocát.

A konda teljes sebességgel vágtat elnyúlt libasorban, szinte metronóm pontossággal villannak át az állén rohannak tovább a fenyvest felváltó szálerdőben.

A vadász fordul, már négy disznó is átugrott mire lövésére egy süldő felbukik.

Szól a puska, porzik a hó, gyorsít a konda.

Csetten a puska, kapkod a vadász.

Az utolsó kis nyeszlett augusztusi malac is nyelvlógva szaporázza társai után, kissé lemaradva. Szerencséje van, a vadász már nem számított rá.

A távolodó konda irányából megszólalnak a puskák, a többi vadász is kiveszi a természet vámját.

Távoli lövés, valamelyik levált süldőt terelhették puskás elé a kutyák.

Kan figyel, toporog, a zajok kakofoniájából kiszűri a közeledő hajtás a kutyák és a lövések helyét irányát.

Már érzi az emberek izzadság és cigaretta szagát, a kutyák ázott szőrszagát.

Érzi a lőpor szagát, hallja az állásban toporgó vadászt.

Zajtalanul lassan indul a legcsöndesebb irányba, a hajtással párhuzamosan igyekszik kikerülni őket.

Néhány hófolt hullik fejére a megmozdult ágakról, de nem rázza le, csak megy lassan óvatosan mérlegeli a szagokat, hangokat.

Világosodik a fenyves széle, lassan az álléhoz ér a hófödte váltón.

Távolodik a hajtás zaja, csak a szélen haladó hajtó ropogtatja a havat egyre közeledve.

Idősebb vadász áll az állén, nem mozog, nem szipákol nem forog minden lövésre, csak áll.

A mogorva öreg disznó már szinte kiért a fenyőből, megállva nézi az állé túloldalát, hallgatózik, de minden nyugodt.

Egy lapátnyi hó hullik le a fenyő ágáról, a vadász szeme a mozgásra reagálva villan oda, de csak a hó.

Nem is nagyon tudatosul benne a disznófarok izgatott mozdulása, mikor a kan eldönti az ugrást.

Lassan emelkedik az öreg vegyescsövű, a disznó még nem mozdul, takarja egy fa csak farka rándulásai látszanak.

Készül az öreg vadász, szíve torkában dobog, hiába hogy több századik kan, amit lát a vadász már csak ilyen. Aki nem izgul az csak hentes.

Maga elé bámulva jön a hajtó a fenyő szélén, úgysincs itt semmi gondolattal fejében kopogtatja a fákat néha elejt egy hopp-hopp kiáltást de inkább csak rend kedvéért.

Felnéz, látja a sötét foltot vízszintesen elnyúlva a függőleges fák között.

Disznóóóóóó! Kiálltja és gyorsabban botladozik a kan felé a hóban.

A király mozdul a hangra, pördül vissza a fenyves széléről csak úgy porzik a felvert hó.

Dobban a vadász szíve, úristen mekkora!

Megtorpan a hajtó, azta basszus mekkora kan kiálltja!

A vadász már csak villanásokra látja a futó disznót, nem lő nem is lőhet befelé a hajtásba.

A hajtó fut, lengeti karjait, kiabál igyekszik eltéríteni a futó vadat, de az  közte és az erdőszél között visszatör.

Fut az öreg, rég elhalkult mögötte az emberek zaja.

Nem lassít, tüdeje már fáj, az izmok még viszik tovább.

Egy nyúl ugrik meg előtte, megtorpan ő is.

Megáll, hallgat, figyel.

Lép párat, megáll hallgat figyel.

Párafelhő veszi körül, liheg.

Áll, figyel. Szemben sűrű fiatal tölgyes.

Erejét összeszedve szinte átrobban az állén és tűnik el a sűrűben.

Nem dörren puska, nem törik meg a csönd.

Lassan bandukol a kan a tölgyes váltóján, majd kissé balra visszakanyarodik.

Saját nyomán visszafelé haladva  elugrik, egy sűrű foltba veti be magát.

Megáll szaglászik, figyel.

Csönd, cinege ugrál a csenevész fatörzsön, fácán kakas méltatlankodik kissé odébb, az új vendég láttán.

Fordul párat, lefekszik, szusszan.

Jajong  a kürt, vége a hajtásnak.

Csoportosulnak a hajtók, hubazmeg mekkora kan volt viszi a prímet a szélső hajtó.

Visszatérnek a felvezetések, gratulálnak a vadászok azoknak,akinek töret ékesíti kalapjukat waldmansheil hangzik több felől is.

Csoportok beszélgetnek itt is.

A Disznókirály volt! Mondja halkan az öreg vadász, a vendégek bólogatnak, a helybeliek sóhajtanak.

 

A Disznókirály volt!

By: Bajo 

 (Kép: Kökény Gyula festménye)