Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bakos József: Csillagfény

2014.11.02

 Sötét volt és nagyon hideg, de a fiatal férfi nem fázott. Elgondolkodva sétált a fűvel borított ösvényen. Néha megállt, szomorúan felemelte a fejét és a csillagokat nézte.

– Nagyon messze vannak – sóhajtotta ilyenkor és a fejét csóválta.

Tovább ballagott és a többieket figyelte.

A füvön, a padokon, a kerítés mellett, mindenhol emberek ültek. Kis csoportokban beszélgettek, vagy csak édes kettesben kéz a kézben nézték egymást.

A fákon néhány eltévedt veréb dacolt a hideggel és összehúzódva gubbasztott az ágakon. Eszük ágában sem volt megszólalni. Hangtalanul, dermedtem, mozdulatlanul várták a reggeli napsütést, amikor egy kicsit felmelegszik még az idő.

A férfi tanácstalan volt. Nem tudta mit tegyen most. Egy idős, ősz hajú öregembert pillantott meg, aki arcát tenyerébe temetve üldögélt magányosan egy padon. Bátortalanul elindult felé.

Amikor odaért, halkan, szinte suttogva kérdezte:

– Elnézést, leülhetek ide?

A férfi felnézett, megtörölte könnyes szemeit és csak utána válaszolt.

– Természetesen. Legalább ma este nem leszek egyedül.

A fiatalabb leült a pad szélére. Nézte néhány másodpercig az öreget, mire újra megszólalt:

– Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de maga mióta van itt?

Az idősebb ránézett és legyintett egyet ráncos kezével.

– Régóta fiam. Túl régóta már. De te még új vagy itt. Legalábbis én még nem találkoztam veled.

– Igen, csak tegnap jöttem. Nem akartam, de hoztak.

– Ki az, aki akart? – mondta sóhajtva a másik.

Rövid csend után ismét a fiatalabb szólalt meg:

– Itt minden este ilyen csendes és nyugodt?

– Milyen lehetne más? Ülünk, beszélgetünk és várunk türelmesen.

– Magát nem is látogatják?

– Nem… már nem. Régebben még eljött hozzám a fiam, de egy ideje őt sem láttam. Az unokáimat, pedig soha sem. Tudja, újra megnősült és az új felesége engem már nem ismert, így nincsen közöttünk kötődés. A fiam, pedig sajnos könnyen befolyásolható. De én még reménykedem, hogy egyszer újra eljön hozzám és elhozza az unokákat is. Addig nem megyek el innen.

Az öreg szemében a ködfátyol mögött, a mély szomorúságon át is látszott az elszántság. A fiatal férfi a vállára tette a kezét és tekintetét le sem véve róla, ő is mesélni kezdett:

– Én sokáig jól éltem, igyekeztem nem törődni semmivel és senkivel. Üzletemberként egyre sikeresebb lettem, egészen addig, amíg az első infarktusom után harmincegynéhány évesen kórházba kerültem. Ott ismertem meg Évát. Gyönyörű, fiatal és meglehetősen pimasz, csodálatos lány. Ő volt az orvosom, majd egyre többet találkoztunk. Két hete megkértem a kezét és igent mondott. Erre tegnap ismét megbántottam és elrohantam. Most pedig, hogy itt vagyok, már talán soha sem látom újra őt. Pedig mennyire szeretem.

– Akkor hát te is csatlakozhatsz hozzánk – vágott közbe az öreg csendesen. – Ülsz itt és vársz. Erre még képesek vagyunk, az időnk, pedig végtelen.

Egymásra néztek, majd csendesen az égboltot kémlelték.

A Nap lassan felkelt, kivilágosodott. Erőtlen fénye megpróbálta beragyogni a tájat, de a komor felhők nem engedték. A fákon megjelentek az első hópelyhek. Lassan táncolva érkeztek, csendesen, szomorúan pottyantak le, mégis szépek voltak. Mint megannyi fényesen ragyogó kristály.

A fiatal férfi felállt a padról és fázósan összehúzta magán kabátját. Az öreg csak nézte, ahogyan alakja távolodik, és ismerős érzés kerítette hatalmába. Az első napokban ő is így viselkedett. Csak járkált fel és alá, türelmetlenül. Ma már csak szótlanul üldögél, sírdogál magában és vár. Vár, ki tudja meddig még. Telnek a napok, a hónapok, de a remény soha sem fogy el.

Nyílt a kapu, új nap kezdődött. Megjelentek az első korai látogatók. Gyűrött, fásult arcok, fázósan, sietve, virággal, vagy a nélkül. Volt, aki csak néhány percig maradt, de akadt, aki fél napokat is itt töltött, beszélgetett és néha még mosolygott is. Ez pedig, ritka kincs. Egy mosoly többet ér minden virágcsokornál. Sokkal, de sokkal többet.

A hó egyre vastagabb lett és mindent betakart. A csendes alakokat nem zavarta a fehér takaró. Megszokták ezt is, mint sok mást itt. Már nem kerestek menedéket az eső, vagy a hó elől és árnyékot a tűző napsütés idején. Minden évszak egyforma lett számukra. Hiányzott valami. Valami, amit egyre ritkábban élhettek át. Hogy mi volt ez? Egy ölelés, egy simogatás, egy baráti kézfogás, vagy akárcsak egy jó szó, egy boldog kis mosoly. Megfeledkeztek róluk. Ez az igazság.

 

Ez a nap is ugyanúgy telt el, mint a többi. Csendes egyhangúságban és már a madarak sem csiripeltek a fákon. Ők még elbújtak, menekültek, küzdöttek.

A fiatal férfi fel-alá sétált egész nap. Nem találta a helyét. Csendesen, szótlanul rótta az útját kerítéstől-kerítésig. Gondolataiban, mint egy film, az előző napok eseményei peregtek újra és újra. A randevú, a vita, majd a dacos kivonulása a presszóból. Futás az esőben, a hatalmas dudáló kamion sziluettje, majd a sötétség és a csend. Utána, pedig ez a kert, ahol most is sétált. Amikor szürkülni kezdett, visszatért a padhoz és leült az öreg mellé.

– Ma sem jön el – mondta mélységesen szomorú hangsúllyal.

Az öreg nézte sármos arcát és sajnálta. Sajnálta, hogy ennyi idősen ilyen magányos, összetört, csalódott és lehet, hogy egyetlen reménye is örök kudarcra ítéltetett.

A kapu egyik felét már becsukták, amikor egy fiatal lány körvonalai rajzolódtak ki a sötétben.

57474_32527.jpg

Az öreg vette először észre. Szelíden barátja vállára tette a kezét, mire ő is felkapta a fejét és felállt. Sietős léptekkel indult el felé és végig a nyomában volt. Követte, mint egy árnyék.

A lány egy szál virágot és egy gyertyát tartott a kezében. Bátortalan mozdulatokkal lépkedett, szemével a sötétséget fürkészve. Amikor végre megtalálta, amit keresett, gyorsabb léptekkel közeledett. A vastag télikabát és a kötött sapka talán még inkább kiemelte kecses alakját és szépségét. Megállt, letette a kis virágot a hóba, megigazította a sapkát a fején, begyűrve a kicsúszott szőke hajtincseket, kezét összekulcsolta maga előtt és suttogva beszélni kezdett:

– Szia Péter! Itt vagyok. Nem haragszom rád és mindig szeretni foglak.

 

A férfi szerette volna megölelni, megcsókolni, de már nem tehette. Csak állt szemben a lánnyal és nézte a könnyáztatta kedves arcát. Végre még egyszer újra láthatta őt. Most már nyugodtan mehet el.

Éva félresöpörte a havat a fehér márványon, öngyújtót vett elő, és a gyertyát meggyújtva odaragasztotta a kőre. Nézte a pislákoló kis lángot, majd szelíden megsimogatta a keresztet, hátat fordított és elindult a kijárat felé.

A fiatal férfi egészen addig nézte, amíg el nem tűnt a bejáratnál. Ha akarta, követhette volna, de tudta, hogy nem lehet. Hagynia kell elmenni, hogy élje tovább az életét. Rá pedig, már várnak.

A csillagok hirtelen mintha erősebben ragyogtak volna és fényük egy utat rajzolt ki a férfi előtt. Elindult rajta csendesen és érezte, hogy már nem fázik, hiszen a szeretet felmelegíti a lelkeket. Ahogy a különös úton elindult, még visszanézett. Látta az öreget, aki izgatottan felállt és a bejáratot figyelte. Két kis egyforma kabátba öltözött aprócska alak tűnt fel először, majd mögöttük egy magas izmos férfi és egy szomorú tekintetű szeplős nő, sállal körbe tekerve. Mindannyian egy kopott, kissé elhanyagolt sírhoz léptek. A két pici illedelmesen megállt és a virágtartóba tette a kezükben tartott kis csokrokat. Az egyik kislány csendesen megszólalt:

– Szia Nagypapa! – mondta, majd odabújt apjához. Édesanyjuk megsimogatta a két kis buksi fejet, megfogta a férfi kezét, és maguk elé húzta mindkét gyereket.

Az öreg velük szemben állt és arcán boldog mosoly ült. Intett a fiatal férfinek, akinek alakja lassan felemelkedett, körvonalai, pedig már kezdtek elmosódni.

– Menj csak fiam! Nemsokára követlek én is, csak had gyönyörködjem egy kicsit még – suttogta maga elé. Szemeit egyik arcról a másikra vetette. Boldog volt. Olyan boldog, mint már nagyon régen. Hát mégis eljöttek végre és ez a furcsa, sokak számára szomorú ünnepnap, számára a földi élet utolsó pillanatait jelentette. Több éve már, hogy ugyanezen a napon érkezett és most azzal a boldog tudattal távozhat, hogy emléke ebben a két kis lányban még sokáig tovább él majd…