Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2013 karácsonyán

2013.12.17

 Emberemlékezet óta úgy érezzük, hogy az életünket sok és egymással ellentétben álló erők határozzák meg, de amelyek forrását mi még mindig, csakis a külvilágban keressük. Ám egyre sürgetőbb és hangosabb lesz az a felszólítás, hogy az életünk árnyékos oldaláért is, nekünk magunknak kell a felelősséget elvállalni. Hisz a polaritás megtapasztalása, a tanulási témáinkhoz tartozik, mert ezen a világon mindennek van ellenpólusa, egy másik oldala. Ezért, ha valamelyik oldalt túlságosan felerősítjük, és az által háttérbe szorítjuk az ellenpólust, a problémákhoz vezet. De természetesen ennek az okát sem önmagunkban keressük, és hajlamosak vagyunk szembeállni mindazzal, ami a partnerünkben vagy a világban minket zavar. Pedig annyira vágyunk az egységre, és keressük a fényt.

 Egy szúfi tanmese:

 Volt egyszer egy férfi, aki sok éven át úgy tett, mintha dervis lenne. A szerep és a közösség nagyon tetszett neki. Ám egy reggel hirtelen a tudatára ébredt, hogy dervisnek lenni annyit jelent, mint Istent keresni, és ha ő kereső, akkor valóban keresnie is kell. Akkor már nem elég a foltozott köntös és a koldustálka, valóban Istent kell keresnie. Felismerte, hogy nincs is semmi más, amit érdemes lenne keresni, és kizárólag csak Isten az, ami igazán fontos. Tehát ha Istent eléri, akkor minden mást is elér, de Isten nélkül nincs semmije. Így feltette magában a kérdést: „Hogyan érhetem el azt, amit keresek?” Aztán eszébe jutott, hogy nemcsak teste van, hanem egója is, valamint lelke és szíve. És a dervis összehívta a lénye összetevőit.

 Először az egójához fordult: „Óh, egóm, szeretném elérni Istent, tudsz benne segíteni?” Az egó mosolygott és a fejét rázta: „Nem, nem tudok segíteni neked, mert én ehhez a világhoz tartozom, és engem csak ennek a világnak a dolgai érdekelnek. Isten nem érdekel.”

 A dervis hálás volt az egója őszinteségéért, és a lelkéhez fordult: „Istent keresem, óh lelkem, tudsz benne segíteni?” A lélek egyenesen a szemébe nézett, és azt mondta: „Nem, mert én a mennyekhez tartozom, engem a mennyei fény érdekel, az angyalok éneke, a magasabb szférák eksztázisa. Ha ezeket a dolgokat keresed, akkor tudok neked segíteni, de ha nem, ha Istennel akarsz találkozni, ha Istent akarod megérteni, akkor földi segítőkre van szükséged.”

 

831482.jpg

A dervis megdöbbent a lélek szavain, és végső reményét a szívébe vetette. A szívéhez fordult tehát, és megkérdezte: Óh, szívem, Isten után vágyom! Tudsz nekem segíteni? „Igen, természetesen” mondta a szíve, „hiszen én Istenhez tartozom! Az Isten teremtett, Istenben élek, mozgok és lélegzek. Minden egyes dobbanásommal Isten nevét ismétlem. Semmit sem akarok Istenen kívül!” Ekkor a dervis önmagaként fogadta el a szívét, és a szíve kibontott szárnyain elrepült az Egyedül Létezőhöz.”

 Ebben a történetben egy apró titok rejlik: Istent mindig ott találjuk, ahol az ellentétek találkoznak. Nem találjuk, ha csak magunkban az egónkban létezünk, sem ha egyedül a lelkünk önzetlenségét éljük, nem az egyedi úton az anyagban, és nem a szellemünk röpteiben, hanem csakis a szívben, amely az ellentéteket egyesíti – csakis ott találjuk meg Istent. Azon a helyen, ahol az ellentétek találkoznak, ahol az Én másokat megérint, ahol a belső világ a külsővel egyesül. Ezért dervis az, aki az ellentétek küszöbén, az ajtóban áll, amely a szív birodalmába vezet.

 A szív tud erről, ezért így hangzik az imája: „Semmi sem létezik RAJTAD kívül, Óh Isten, és én azért létezem, hogy bizonyságot tegyek arról, hogy minden dolog egysége TE vagy. Azért létezem, hogy híreket hordozzak RÓLAD a világok sokszínűsége és az egység között, mert RAJTAD kívül nincs semmi.”

Hazrat Inayat Khan  szúfi misztikus (1882 – 1927) imája
Eva Gostoni
Kép: Internet