Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lilla

2011.03.11
Lilla

 

 hargita22.jpg

 

 


Az erdő homályából lépett elő. Lába szinte alig érintette a harmat lepte, csillogó smaragdfüvet.
Kecsesen félrehajtott egy szemmagasságba nyújtózkodó ágat, szemeit a kristálytiszta égre emelte, elmosolyodott. Mélyet szippantott a balzsamos reggeli levegőből és a jóleső, mindent kitöltő béke, harmónia érzése járta át.
Nem gondolkodott, hogy a víz, mely előtte fodrozódott, hideg lesz-e? Egyetlen mozdulattal vette le vékony köntösét, laza mozdulattal dobta a közeli mogyoró bokor ágára, és egy boldog mosollyal vetette magát a vízbe.
Lélegzete elakadt a szinte csontig hatoló hidegtől, de nem törődött vele. Erőteljes tempóban kezdett el úszni a tengerszem közepe felé.
Aranyhaja fátyolként terült el a víz felszínén, ahogy mindent feledve, boldog kiteljesüléssel lebegett a víz színén, hátán fekve nézte a fények játékát.
Nem akart most a hétköznapok megoldandó feladataival foglalkozni, nem akarta újra átélni a műtő rideg, fémes csillogásában lezajló tragédiát, de egyre erőszakosabban tolakodtak gondolatai közé a képek…
 - Te a jó tündér vagy?
 - Én a doktor néni vagyok.
 - Miért? - a könyörgő barna szem, fénye vesztetten mélyedt el szemében, mintha
lelke legmélyére látott volna. Félelem kúszott gyomrába, torkát, mint egy jeges kéz szorította volna. Minden áron segíteni akart.
A fiú lecsukta szemét s egy halvány mosollyal mély, álmatlan álomba zuhant az altató hatására…
Erőszakkal tépte ki magát az emlékképből. Fázott. Erős, hosszú tempókkal úszott a partig.
Kilépett a fövenyre, szárítkozás nélkül vette magára köntösét. Léptei fáradtak, meggyötörtek voltak, ahogy az erdőbe vesző ösvényen elindult faháza felé.

Régen


Ezt nem teheted! – döbbenten nézett kolléganőjére, kétségbe vonva annak elmeállapotát.
Mi az, amit nem tehetek? Ki mondja meg, hogy mit kell, hogy mit lehet tennem, ha nem én magam, saját magamnak? – válaszolt már szinte kiabálva Lilla.
Nem adhatod fel! Nem léphetsz ki! Nem  szakíthatod meg a karriered, csak mert egy paciensed meghalt. Mindegyikünkkel előfordult, hogy mindent megtettünk. Nem sikerült, mindegyikünk életében volt haláleset, ha mindenki feladná, nem lenne sebész már.
Csak? Csaaak? – már szinte hangja sem volt a kiabálástól. A benne levő felháborodástól szinte suttogásként hallatszott a döbbent kérdés.
Hányadik volt ez a típusú beszélgetése, amióta döntésre jutott magával és a főorvosnak beadta a felmondását? Mindenki megpróbálta maradásra bírni, de Ő nem hallgatott senkire, tudta, hogy derékba töri eddig nagyon simán és gyorsan felfelé ívelő pályáját, de nem tehetett másként. A főorvos, aki atyai jó barátja volt, szintén döbbenettel fogadta a hírt. Mély szomorúsággal szemében nézett a fiatal, nagyon tehetséges doktornőre:
Nem vonom kétsége, hogy döntését alaposan megfontolta. Maga kiváló eredménnyel végezte el úgy az egyetemet, mint a szakvizsgáját. Olyan ajánlásokat hozott, amivel nem sokan dicsekedhetnek. Fantasztikus eredményeket produkált fiatalsága ellenére, rutin nélkül is. Ettől függetlenül az érveit értem s talán jobban megértem, mint gondolja. Azt azonban nem értem, hogy miért akarja az országot is elhagyni? Tudom, hogy nagyapjától örökölt valamennyi vagyont. Nem lesznek megélhetési gondjai, de miért akarja ennyire fiatalon minden civilizációtól távol élni életét?
Nem minden civilizációtól távol. A legközelebbi falu nyolc km. Még gyalog is megtehető, de velem lesz a terepjáróm. Mobiltelefonom is, így a net is elérhető.
No, és mit fog egész nap csinálni? Nem lesz mindig nyár. Mi lesz, ha farkas-, medvetámadás éri? Mi lesz, ha kígyó marja meg?
Elfelejti, hogy orvos vagyok. –mosolyodott el keserédesen. - Tudok segíteni magamon. Szérum is lesz nálam, hiszen csak a homoki és a fekete viperára kell készüljek. Egyelőre még nincs elképzelésem, hogy mit teszek majd. Most fel kell építenem egy házat, be kell rendezkednem. Utána, csak utána lesz.
Idilli a kép, amit megnéztem. Kicsit irigylem Magát.
Mártával együtt szeretettel várom Magukat, ha elkészültem, és már tudok vendégeket fogadni. 
Ebben állapodtak meg.
Utoljára ment be reggel, utoljára nézte végig kicsi betegeit, utoljára simogatta meg puha-bársony arcukat. Átadta őket is, irodáját is a helyébe lépő kollegának. Meghatottan vette el a hatalmas virágcsokrot búcsúztatóitól, majd könnyeivel küzdve, gyors léptekkel ment a kocsijához.

Indulás előtt még egy feladatot rótt ki magára. A száz szálból álló hatalmas, hófehér rózsacsokrot két kezében tartva lépett a kicsi földhalom elé. Óvatosan a sírra tette, és csak fásultan, szívében égető könnyekkel állt ott. Gondolatai végleg búcsúzni készültek, de a kedves, feledhetetlen mosoly újra visszarángatta a rideg valóságba. Mint anya a fiát, gyászolta Őt. A kicsi, hat éves fiút, akit nem tudott megmenteni. A hatalmas erővel bíró apát, aki két kezében hozta a hófehér koporsót a sírhoz, rogyadozó térdekkel, szemében ritka férfikönnyekkel.
Nézte a kicsi keresztet, amin egy szó állt: Gergő. Kiégett, meggyötört szívvel állt ott, tudta soha többé nem akar szikét venni a kezébe. Hiába mondta a szakma, a fiú menthetetlen volt, hiába győzködték naphosszat, ő mindent megtett, az a miért? már benne pulzált, beleégett gondolataiba, kihasított egy darabot a szívéből, lelke nyugtalanul lázadt a sors akarata ellen.
Itt búcsúzott el hivatásától, szeretteitől is gondolatban. Már nem akart senkivel találkozni, s nem akarta sokadszor végighallgatni a győzködéseket.
Hatalmas sóhajjal indult a kocsijához, amivel egy új élet reményében elindult a hegyei felé.

A falu

Már akkor beleszeretett ebbe a faluba, amikor két éve először látta meg, kicsi hegyektől körülölelt, alig pár házból álló gyöngyszemet. Választása nem véletlen volt, hogy a falu felett álló nyolchektáros területet megveszi, amihez egyetlen nyomtávú út kapaszkodott fel a kanyargós, sziklás, füves meredeken. Körül a vegyes erdő színpompás lombjai. Gyönyörűséggel nézett körül.
A faluban élők szeretettel fogadták, bár nem értették, hogy hogyan élhet egyedül, mindentől távol.
Szerette az összesen három utcából álló, tiszta portájú, csendes helyet. A központba napjában összesen kétszer kapaszkodott fel a jobb sorsra érdemes, vedlett festékű busz, bűzös sötét pamacsokat öklendezve magából. Az itt élők evvel jártak munkába, és tértek haza.
A templom szerényen állt a temető kicsi, fehérre meszelt fakerítése mögött, már nem kaphatott saját lelkészt. Ő is a városból járt fel a cseppnyi gyülekezetnek igét hirdetni vasárnap délelőttönként. Ha temetni kellett, letelefonáltak érte tavasztól őszig. Télen a halott testét megtartotta a hideg, a templom homályában várta a vasárnapot kókadt virágok között, mindig újra meggyújtott gyertyákkal körülötte, viaszszagúan, az elmúlásban már türelmesen.
A falunak önálló boltja volt, amit egybeépítettek a kocsmával. Ott esténként a félvak Bandi húzkodta a harmonikáját, egy-egy keserédes dallamot csalva ki fáradt hangszeréből.
A hatóság a tanító volt, aki a saját házában átalakított tanteremben oktatta a huszonhat gyermeket első elemitől, nyolcadikig. Felesége a testes Mária, aki valamikor ápolónőképzőt végzett, látta el a kisebb sérüléseket, a nagyobbakkal be kellett menni a városba. Szüléseket vezetett le, de ha kellett, hát az esketéseket is ők végezték, mint kinevezett hatóság. Ha épp nem hivatalában szorgoskodott nevelte öt vásott, rossz gyereküket.
A postaautó hetente kétszer járt fel, ha valakinek pénzt hozott. A leveleket, újságot a reggeli buszjárat hozta, majd kitette a boltnál, hiszen kenyérért mindenki eljárt oda.
Az öregek látták el a földeket, állatokat a fiatalság már a városi gyárakban kereste meg a kenyérre valót. A város, ami 37 km-re volt, már a völgyben, sok hegyi faluból jöttnek adott munkát. A távolság csak télen tűnt soknak, amikor a havazások miatt a busz sem tudott feljönni és az emberek síléceken mentek munkába, majd kapaszkodtak fel délután, estefelé újra.

Lilla csendesen csukta be a kocsiajtót, majd fázósan húzta össze magán vékony, kötött kabátkáját. Mosolyogva lépett a fűszerillatú, most csendes boltba:
Jó napot!
Isten hozta, kedveském. – köszönt rá a testes boltos, kocsmáros. – Meghoztunk ám mindent, amit felírt.
Köszönöm, István. Tudtam, hogy számíthatok Magára.
Aztán meggondolta-e magát? Kell-e a Jani? Jobb lenne, hogy Ő csinálná azokat a bútorokat mégis.
Köszönöm, nem. Én csinálom. Akkor, ha nem sikerül is szépre, de láthatom, mire vagyok képes.
Maga fog beleülni, csak hát nem egy ilyen menyecskének való az. – Mikor erre meglátta Lilla elkomoruló arcát, sietve tette hozzá: - Bár magának az is sikerülni fog. Mint a villany felvitele. Másnak nem tették volna meg, de maga elérte, most már nem kell petróleumlámpáznia.
Nem is bánom, hogy kicsit kényelmesebb lett az életem. No, köszönöm a beszerzést. Isten áldja! – fordult az ajtó felé, a jól megpakolt dobozt felemelve. Betette a hátsó ülésre az élelmiszereket, majd újra fordult a szerszámokért, szegekért és egyéb kellékekért, amik a bútorai elkészültéhez kellettek.
Lassan kapaszkodott fel a meredek úton, az erdei félhomályban nagyokat szippantva a balzsamos levegőből. A ház mögött állt meg. Apolló, a német dog hatalmas ugrásokkal mutatta ki osztatlan imádatát gazdaasszonya iránt. Szeretettel simogatta meg fejét, majd kipakolta friss szerzeményeit.

A birtok


A nyolchektáros terület az egész hegy tetejét, déli oldalának jelentős részét elfoglalta. Felfedezésre váró, homályos, sejtelmes barlangokkal, vad, merész kaptatókkal, szelíd lankákkal, kicsiny völgyekkel, fennsíkokkal tarkítottan nyújtózott a Hargitán.
Kanyargós, keskeny út vezetett a faházig, melytől pár száz méterre kellette magát a tengerszem néhol átláthatatlan mélységbe vesző köves, kavicsos aljával vagy hívogató homokszemeket pergető, lágy fövenyével a partján, melyet, ha mezítláb jár be a felüdülni vágyó, átpereg ujjai között, kéjes borzongást keltve gerince mentén.
Egy stég ácsolata látszott a túlparton, melyhez egy kicsiny lélekvesztő volt kikötve, komótos méltósággal várta szolgálatának kezdetét.
A vízben halak fickándoztak boldog elégedettséggel, tudván, itt biztonságban vannak.
Lennebb a lapály oldalában kecskék, birkák harapták megelégedetten a friss, zsenge füvet, s ha valamelyikük kósza gondolattól vezérelve a nyájtól távolabb tévedt, Apolló harsány ugatással bírta rá, a társaihoz való csatlakozásra.
A faháztól keletre gazdasági épületek sora állt. Békésen megfért egymás mellett az istálló, a nyúl- és a tyúkól, a takarmány- és a tüzelőtároló. Kifutójuk nem lévén, az ólak lakói teljes szabadságot élveztek, s este kérés nélkül is ki-ki a helyére talált.
Kecses szökelléssel futott a tengerszem felé Peppó a 6 hónapos kancacsikó, s méltósággal követte anyja, a félvér, tökéletes szépségű Vénusz. A vízhez érve felemelt fejjel, kitágult orrlyukakkal nézett fel, majd halk, szerelmes nyihogással fordult az erdő felé. Konok, a büszke tartású telivér, férfihoz illő visszafogottsággal lépett a kis tisztásra, s egyenesen a családjához trappolt.
Lilla nézte a békés családot, szíve megfájdult, mikor eszébe jutott, hogyan kerültek hozzá a lovak.
Vénuszt, akkor kétévesen, egy vásárban látta meg, kikötve egy szekérhez, lefogyva, szomorú egykedvűséggel szemében. Bordái, mint egy xilofon lemezei, szinte átlyukasztották a bőrét. Hátán, oldalán korbácsnyomok festették árnyékos-sebessé egykor fényes, fekete szőrét. Összevillant a tekintetük.
Lillában egy emlékkép merült fel s tudta, akármibe kerül, a kancát hazaviszi. Odament, kinyújtott tenyerét határozott, de gyengéd mozdulattal tette Vénusz orra elé, és várt.
A gazda román volt, elnyűtt mocsoktól, zsíros kalapja alól, sötét-sandán nézett a bájos, fiatal nőre.
Mit akarni tüle?
Megvenném.
Nincs pénz.
Mennyit kér érte?
5 millió lej. – Lilla nem szólt, csak visszament az autójához, kiszámolta a pénzt, majd a   gazdának adta. Fenyegetően nézett rá amaz.
Nem hamis?
Nézesse meg - válaszolt, majd egykedvűen ment, s oldozta el a fáradt, meggyötört lovat.
A kocsijához kötötte, indított. Lassan, lábával alig érintve a gázpedált, mentek végig az úton. Negyvenöt km… Közben kétszer álltak meg rövid pihenőre, s mert patakot nem találtak, Lilla a saját kulacsából itatta az állatot, aki előbb idegenkedve, majd hálás, mély nyihogással lefetyelte ki új gazdája tenyeréből az éltető nedűt. Éjjel értek haza. Istálló nem lévén, Lilla kihozta hálózsákját a tengerszem széléhez és ott heveredett le, hogy vigyázza védencét. Vénusz már szabadon körbejárta közvetlen környezetét meg-megrezzenve egy-egy ismeretlen zajtól, majd egyre nyugodtabban és magabiztosabban falatozva a terület adta, friss fűből, virágokból, jó illatú, késő tavaszi rét terített asztaláról. Hosszú ideig más zaj nem hallatszott, Lillát álomba ringatta.
Egy nedves orr szuszogására arcán, ébredt hajnalban. A kelő Nap arany-vörös fényében állt Vénusz, fekete istennői méltóságában, és mélybarna szemében feltétel nélküli bizalommal állta a nő tekintetét. Nagyot nyújtózva mosolyodott el a lány, majd merészet gondolva levetkőzött, és a víz szélére sétált. Vénusz követte. Együtt léptek a fogvacogtató, mozdulatlan, kék-arany vízbe, majd erőteljes úszással versenyre kellve haladtak a stég felé. Lilla átúszott a ló hasa alatt, játszott vele, nyakát átölelve vitette magát, majd elengedve, kacagva fröcskölte le. Az állat szemében játszi fény csillant, együtt kergetőztek gyermekek módjára, merültek alá, majd rúgták magukat a víz felszínére, kortynyi levegőt véve, hogy tovább játszva, jóleső fáradtságban érjenek partot.
Kölcsönös tisztelet, bizalom, mély barátság szövődött köztük.

Elkészült az istálló is, de csak a hideg ellen csukta be a lány az ajtaját, meg este, hogy váratlan látogatók ne térhessenek be. Minden hozzákerült állat a teljes szabadságot élvezhette, nem gátolta őket mozgásukban, de megteremtett minden feltételt, hogy tökéletes jólétben élhessenek.
Pár hónap múlva már nyoma sem volt az egykori sebeknek, Vénusz szőre feketén csillogott, sörénye teljes szépségében lobogott a szélben, ha Lilla a hátára pattanva, erdei portyára indult vele.
Soha nem tanult lovagolni, soha nem tanították fényes-kényes iskolákban, s mégis érezte az állat erejét, tudta gondolatát, s magában kérve mondta el, merre menjenek, s az állat alkalmazkodott.
Nem kellett pálcát, ostort használnia, nem kellet Vénusz kényes száját zablával feltörnie, nem kellet merev nyereggel hátát terhelnie, amikor rápattant. E nélkül is mindketten tudták a dolgukat, teljes harmóniában, tökéletes összhangban mozogtak.

Éjjel, valami megmagyarázhatatlan zajra ébredt. Apolló csendes morgással jelezte, a közelben idegen jár. Dobogó szívvel torkában kapta fel melegítőjét, és nyitotta ki csendesen a bejárati ajtót. A kora őszi éj már magában hordozta a tél leheletét, mely hidegjóslattal hozta magával a hulló avar, millió színű, rothadó, édes-kesernyés elmúlás szagát.
Játszi szellő jelezte vihar apja jöttét.
A csend hallható volt. Majd újra a furcsa zaj. Mintha megfáradt, beteg öregember nyögte volna az őszi elmúlásba a maga haláldalát. Vénusz felnyihogott az istállóban, kaparta az ajtaját. A lány, gondolkodás nélkül ment oda, és nyitotta ki. Igaz barátja most rá se nézett csak elvágtatott az erdő irányába, ahol fröccsenő fűcsomókat kitépve fékezett le. Lilla utána futott. Akkor már látta, hogy egy fekete mén áll ott, riadt remegve, haláltusáját vívva, számtalan sebből vérezve, medvemancsoktól sebzetten.
Tudta, egyedül nem boldogul a feladattal, de látta azt is, hogy itt nem tehet érte semmit. Visszafutott a magtárhoz, egy kötelet hozott magával, közelített a sebzett állathoz. A csődőr előbb riadt büszkeséggel vetette fel fejét, amikor Lilla meg akarta hurkolni a nyakát, hogy az istállóba vezesse. Aztán ismét orvossá lett, hogy megküzdjön a ló életéért. Vénuszt kérte segítségül, halk megnyugtató hangon magyarázva el neki tervét. S ő megértette, majd Apolló segítségével lassan elindulva botorkáltak az istállóig, egyik oldalon Vénusz támogatta, másik oldalon Lilla és a kutya segítette a halálán levő lovat.
A kocsihoz szaladt orvosi táskájáért. Nem tudta kiszámítani az altató mértékét, de érezte, sokat kell adnia, hogy az állat kibírja a sokkot. Ösztöneire hagyatkozva szívta a fecskendőbe a mennyiséget, és egy gyors, határozott mozdulattal, döfte a tűt a nyakszirt mellé. Szalmát kotort az egyre gyengülő állat alá, majd behúzta a boksz ajtaját. Mikor megbizonyosodott a mély, egyenletes szuszogásból, hogy már mélyen alszik, hozzákezdett a sebek kitisztításához, fertőtlenítéséhez, összevarrásához. Végezvén nehéz, embert próbáló munkájával, friss vizet hozott az itatóba, és várt.
Így köszöntött rá a déli haragszó is, de nem mozdult az állat mellől. Ekkor rebbent meg az addig mozdulatlan szemhéj, majd új lova kába pillantással körbenézett az idegen helyen. Lassan tántorogva, meg-megroggyanó lábakkal tápászkodott fel a hatalmas test. Orrlyukai kitágultak, ahogy szimatolt a víz felé. Elnyújtott nyakkal, hatalmas kortyokban nyelte a friss vizet. Lilla mosolyogva nézte, s tudta, most győzött a halál felett.

Tél a hegyen
 
 
Az ősz bár morogva, neki nem tetszőn, mogorván lázadozott sorsa ellen, erőlködött a legyőzhetetlen parancs ellenében, kajánkodott, mikor egy csendes reggelen fehér lepelben színre lépett a hó s a dér.
Fagyos lehelete bejárta a tájat, vetkőztette a fákat, öltöztette az embereket, nevetve vette át a hatalmat hegy s völgy felett.
Játszott a színekkel, mint valamely csintalan gyermek a kiömlő kakaóval, melyet anyja reggel elérakott, s amitől barna lett minden. Ő a palettáján a fehéret hagyta folyni ezer patakban, megalvasztva a kék, lágy hullámot, ezer álmot suhogott a természet szemére. Hártyát dermesztett a tóra, kesztyűt húzott, fényeset, fehéret, hideget minden ágra, jeget lehelt minden virágra. Köddel burkolózva suhant át a tájon, nyomot hagyva minden virágszálon, s ők megadón tűrték a halálcsókot. Mély sóhajjal fejük aláhullott, mintha a bakó fényes bárdja sújtott volna le rájuk.
De kegyes volt a tél, mert rajzolt az ablakra földi szépség helyett égi jeleket. S bár a Nap bágyadt álmossággal lépett elő egy hófelhő mögül, fénnyel töltötte fel e jeleket, s e fénytől a szivárvány színeiben pompázni kezdtek, ragyogva, mutatva meg szépségüket.
           
Lilla állt az ablak előtt és lemondón kortyolta reggeli hársteáját, amit még a kései nyár folyamán meglelt vadméhcsaládtól, egy öreg tölgy odvából elcsent, túlcsorduló aranyfolyam mézzel ízesített meg.
 
 
Tudta, hogy rá kell szánja magát a hólapátolásra, de kedve nem volt hozzá. Háta mögött, a kandallóban, víg táncot lejtett, a hajnalban meggyújtott kőriságakon vöröslő tűz. Élvezte a csendet, melyet csak a halk pattogás tört meg.
Nézte a fehér lepelbe burkolt tájat, elmélázott.
            Nyár volt, s épp befejezte az egyetemet. Szüleitől egy tengeri nyaralást kapott ajándékul.
Az olasz part homokos, kagylókkal borított, nedves-hideg volt a levegő melegéhez képest. Már rég kacérkodott a távolban sejlő kicsi szigettel, de ma hajnalban tudta, eljut oda. Belegázolt a mindig nyugtalan, lágyan simogató, tajtékot köpködő vízbe. Úszni kezdett. Mintha a kelő Nap vörösen izzó gömbjét tűzte volna ki célul, falta a távolságot, de mintha a sziget egyre messzebb került volna tőle. Visszanézett válla felett, s a part is hasonló távolságra volt már. Mielőtt hagyta volna magán eluralkodni a pánikot, felfeküdt a víz tetejére, tagjait ellazította, nézte a felhők játékát, majd szemei lecsukódtak, mélyrelaxált.
Hirtelen tért magához valami szokatlan zajra. Valami megmagyarázhatatlan erő emelte magasba,  kemény férfikezek kapták el, és húzták fel a vitorlás fedélzetére.
Kíváncsi tekintettel nézett a közvetlenül előtte álló, bronz-barnára lesült férfi szemébe. Az folyamatosan beszélt hozzá pergő olasz nyelven, amiből egy szót sem értett. A sziget közelében jártak már, nem értette, hogy került oda. A part alig kivehető messzeségben volt, a Nap már magasan az égen izzott. Mennyi idő telhetett el?
A férfi újra kommunikálni akart vele, s most angolul szólalt meg, jelentősen törve azt.
- Mit csinálni?- kérdezte, s erre muszáj volt felelnie.
- Úsztam.
- Sziget lenni messze part.
- Nem zavar, jó úszó vagyok.
- Aludni vízben?
- Gondolkodtam, álmodoztam. – felelte, mert nem tudta volna megmagyarázni „megmentőjének" a meditálása lényegét.
- Meginni.- mondta, s egy pohár mélyarany italt nyújtott a lány felé. Lilla elvette a poharat, beleszagolt. A konyak jellegzetes illata mart érzékeibe. Elfintorodott:
- Nem szeretem a konyakot.
- Inni.- vonta össze szemöldökét a fiatalember, és mutatta is hozzá a mozdulatot, ahogy gyermeknek magyarázza anyja. – A lány nagy levegőt vett, megitta. Szemébe az erős ital könnyeket csalt, torkát marta, köhögésre késztette, de átmelegedett.
A hajós nyugatnak fordította járművét, a part fele igyekezett.
Hazakísérte, ott maradt vele.
Élete első és eddigi egyetlen szexuális élményét, ekkor élte át. Fájdalmas volt, megalázó.
      Összerázkódott az újra megélt élmény hatása alatt.
Mély sóhajjal tette le csészéjét a kandalló párkányára, csizmát, kabátot vett, s Apolló nagy örömére nekilátott állatai kiszabadításának.
 


Későn vette észre a fenyegető fellegeket. A tomboló szél, mely arcába csapott, jeges fuvallattal marta végig, tüdejébe mintha ezer jégkristály szántott volna. Tudta, nem állhat meg, tudta, bármennyire is fáradt már, tovább kell mennie. Szinte már vízszintesre dőlt az erőfeszítéstől, hogy a tomboló vihar ellenében előre jusson. Úgy érezte hatalmas távolságot tett meg, de a táj ismeretlen volt. Felszűkölt benne a félelem. Eltévedtem? Egyre fáradtabban vonszolta magát a már térdig érő hóban. Fájt minden tagja, bár lábfejét egyre kevésbé érezte. Érezte, ahogy gerince mentén egyre intenzívebben kúszik fel, mint egy jeges kígyó, a kihűlés.
Nem akart már küzdeni sem. Édes álmot hozó, mély fáradtsággal dőlt el egy mammutfenyő tövében.
Utolsó gondolata Apolló volt, s egy sóhajtással talán ki is mondta nevét.


 
Apolló
 
 
Érezte, valami történt a szeretett lénnyel, ami végzetes. Minden zsigerében érezte a kényszert, hogy elinduljon utána.
Tudta egyedül képtelen megbirkózni a feladattal. Konokot hívta segítségül. De az istálló ajtaját becsukva találta. Nyüszített, kapart, csaholt, hogy felhívja magára a ló figyelmét.
A békés délutánt vad nyihogás szakította félbe. Konok érezte, mennie kell.
Az ajtó nem jelenthetett gondot. Hátsó lábaival egyszerre rúgott a faajtóba, mire az engedett és
 nyikorogva tárult fel. A kutya nagyot bukfencezett a friss, magas hóban, de felállt és magát megrázva fordult morogva a jóval nagyobb állat felé. Tekintetük összevillant, szavak nélkül is értették egymást. A kutya elindult a szag nyomán.
Néha elbizonytalanodott egy-egy elmosódott jelnél, de töretlen lendülettel taposták mindketten tovább a havat.
Aztán a hegyorom közelében Apolló futásra váltott. A szag egyre intenzívebb volt. Érezte, hogy nem sok ideje van megtalálni a lányt. Szőrén jeges csombókokban lógtak a hópamacsok, talpa fázott, már alig érezte. Hátrafordult, mert nem érzékelte Konok jelenlétét, pedig az állat mögötte trappolt. Kitágult orrlyukain párafelhőket eregetve kűzdötte magát mind közelebb a cél felé.
Egyszer csak felnyihogott. A mammutfenyő alatt látta meg a hótól szinte teljesen betakart testet.
A kutya is érzékelte már. Odamászott s kaparni kezdte a havat. Nem volt könnyű dolga, a nagy hidegben az már a lányra jegesedett.
Mikor végre meglátta arcát, boldog farkcsóválással kezdte nyalogatni. Lilla nem reagált.
Apolló tanácstalanul nézett Konokra. A ló a lány mellé feküdt s a kutya értette szándékát. Óvatosan a lány gallérjába harapott és teljes erejéből húzni kezdte a nagyobb állat háta felé.
Terhével csak nagyon lassan haladt, de tudta; valahogy Konok hátára kell, húzza.
Mikor nagy nehezen elérte célját, lihegve állt ott. A ló nem moccant, kérőn nézett le rá. S ő újra megértette. Felkapaszkodott ő is, és testével melegítette a lányt.
Mikor mindketten aránylag biztonságban voltak, Konok lassan felállt. Hogy terhe nem mozdult meg, elindult, majd mikor érezte, hogy biztonságban is vannak hátán, egyre gyorsabb tempóban haladt hazafelé. Nem a megszokott ösvényre tért, a kutya jelzett. Konok hátracsapott fülekkel morrant rá.
Így értek a faluig. A tanító háza előtt állt meg a különös lovas. Bemenni nem tudott. Apolló fülsértő, nyüszítő ugatása hasított a kései éjszakába, ahogy bebocsátásért rimánkodott.
 
A tanító álomittasan nézett szét szeretett szobájában, először nem értette, mi kelti eme furcsa zajt. Aztán meghallotta a segélykérő ugatást. Csodálkozva ment az ablakhoz.
- Mária, kelj fel! A hegyi lány állatai vannak itt. Baj lehet.- Az asszony kiszökkent az ágyból, súlyát meghazudtolva kapta magára köntösét, s ment ajtót nyitni. Szájtátva nézte a lovat s a kutyát, akik elhozták a fagyott lányt.
Férjével ketten emelték le, s vitték be a házba. Míg az asszony a lánnyal foglalatoskodott, férje az állatoknak kerített élelmet, friss szénát, a kutyának húscafatokat. De azok nem ettek. Néztek rá okos, kifejező szemekkel, majd megfordultak, s a hegy irányába mentek el. Állt ott kezében a marok szénával, s megértette a néma üzenetet.




Álomlét
 
A fény egyre erősebbé vált. Ismerősök jöttek. Hogy lehet ez, hisz Ők már mind halottak?
Egyre intenzívebb képekben jött elő a múlt. Mintha egy hatalmas MOZI kivetítő vásznán látta volna eddigi életét.
Kívülről is látta, benne is volt. Átélte azokat a fájdalmakat, amiket okozott. Átélte azokat az örömöket, amit adott. Mintha egy fordított világ jelent volna meg, amiben ő egy kicsiny fény lett volna, de mindent betöltő. Felfoghatatlan messzeségeket tudott megnézni tisztán, görcs- és félelemmentesen átélni.
Egy aranyösvény nyílt meg előtte, de mintha nem is lépkedett volna, csak haladt. A ösvény egy csodálatos épülethez vezetett. Masszív építmény volt, anyaga meghatározhatatlan.
A kétszárnyú ajtó, amely nehéz keményfából volt, hangtalan nyílt meg előtte. Körben számtalan polcon fiókok sokasága, a csend tapintható volt. Mint az egyetemi könyvtár. Haladt egyre beljebb, de mintha nem is akarna vége lenni az impozáns épületnek. A főhajóból sok mellékhajó nyílt, ebbe is, abba is bekukkantott. Az épület gótikus kupolája alatt egy kőasztal állt, fehér lepellel leterítve, lágyan ölelte körül a masszív építményt. Tetején egy aranyveretes könyv feküdt. Nem volt rajta felirat, sem egyéb jel. Lilla kíváncsiságtól hajtva hajolt fölé. Mi lehet ez? S a könyv feltáruló lapjai gyors egymásutánban peregtek a lány bámuló szemei előtt, majd megállapodott, s a kinyílt oldalon maradt.
A hófehér lapon ez állt: „Menj vissza Gyermek! Éld meg az igaz érzéseket!"
Vitatkozni szeretett volna, de nem tudta, kivel? Kétségbeesett kapkodással nézett körül a fénnyel telt teremben. Mosolyérzések közeledtek felé, megnyugtatók, simogatók.
Egy hangot hallott, mely kellemes harmóniává vált lelkében:
- Ez a Tudás Temploma. Itt emlékezhetsz, amit elfelejtettél. Küzdelmed jutalmat érdemel. Ne taszítsd el magadtól a tiszta érzéseket, amiket egy másik ember szeretete jelenthet! Áldás kísérje utad!
Számtalan érzés, hatalmas tudás villant fel benne. Tudta, valóban útra kell keljen, s érezte, hogy az itt kapott ajándékokat magával viheti.
A csodavilág halványodni látszott, s mind erősebben érezte meggyötört teste fájdalmát.
Lemondó sóhajjal nyitotta ki szemét.
 
- Felébredt végre a mi kis betegünk?- mosolygott rá Mária. Majd ajkához tartotta a hárs- és kamillatea-keveréket, mely jótékonyan enyhítette kiszáradt torkát. – Ideje is ébredezni, nagyon távol jártál, te lány!
- Meddig aludtam?
- Öt napja hoztak meg az állataid. A faluban csodaszámba megy ma is. Szeretnek azok téged. Apolló minden nap eljön. Ma még nem volt itt. Ernő naponta felmegy, eteti Őket, ne aggódj, jól vannak. Nemsokára megjön a doktor úr is. No nem a vén kecske, mert azt ugyan nem lehet felcsábítani mostanában erre. Síléccel jön a városi kórházból a fiatal doktor úr. Nem hiszem, hogy ismered, Kerekes Dániel, ő is Magyarországról jött. Naponta feljön, megnéz. Csinos fiatalember. Szemrevaló. Meg a tudása is nagy. Nem is hagyta, hogy levigyenek, pedig a helikoptert is elintézte az uram. Azt mondta, jó helyen vagy itt. Elismer az engem, lelkem. Látja, hol a tudás.
- Ne fáraszd a betegünket, Mári!- nyitott be az ajtón a tanító. – Hála, visszatért közénk! Hogy van?
- Álmos vagyok – felelte Lilla, és mély álomba merült. De álma már pihentető, gyógyító álom volt. Már nem kellett küzdenie. Szeretett volna visszatekinteni az aranyösvényre, de a kapu nem nyílt meg.
 
 
- Látom, a nehezén túl van, Doktornő! – kellemes, mély, de ismeretlen hang riasztotta fel álmából. Magas, kisportolt, feketehajú férfi hajolt fölé fonendoszkóppal a kezében. Lilla ösztönösen ült volna fel, hogy megkönnyítse a vizsgálatot, de erőtlenül zuhant vissza párnájára.
- A tánchoz még korán van. Felesleges ugrálnia. – mosolyodott el az orvos.- Mutassa magát, had hallgassam meg. Nem kell felülnie, így is menni fog.- Elmélyülten hallgatta meg szívét, tüdejét, majd elégedett sóhajjal tette félre az orvosi eszközt. Közelebb húzott egy széket az ágyhoz, leült és kérdő tekintettel nézett a lányra:
- Nagyon fáradt, vagy mesél nekem?
- Mit szeretne hallani?
- Mindent. Azt, ami idevezette, azt, ami a hegyen történt. Azt, ami miatt képes volt órákon át, gyalogolni a hóviharban.
- Majd nálam, a hegyen.
- Ilyen kedves meghívásnak nem tudok ellenállni. - nevette el magát Dani, aztán hangos kutyaugatásra kapta fel a fejét. – Azt hiszem látogatója jött. – s alig mondta ki, Apolló, mint a szélvész rontott be gazdaasszonyához, s lelkes csaholással ugrott volna az ágyra is fel, ha a Tanító idejében meg nem fogja.
- Nana, fiatalúr, korai lenne az!
Lilla örömtől csillogó szemmel, bágyadt mosollyal tette kezét az állat fejére. Nézték egymást könnyes meghatottsággal, ismét átélték az összetartozás csodálatos élményét.


Hazatérés


Napról-napra erősebbé vált. Már nem kellett támogatni, ha ki akart menni a fürdőszobába, bár fagyott lába még sokszor jelentett komoly akadályt a mozgásban. Hihetetlen akaraterővel tornáztatta magát, hogy erősödjenek meggyötört izmai.
Majd egy napon már semmi nem tarthatta vissza. Haza akart menni és hiába marasztalta Mária, hiába érvelt a Tanító. Dani csak csóválta fejét, majd felajánlotta, legalább azt engedje meg, hogy hazavigye.
Apolló kitörő örömmel fogadta, amikor kiszállt az autóból és Ő boldog elégedettséggel hempergett vele a hóban. A viháncolásra Vénusz, Konok is kijött istállóból, s elégedett horkantással vették tudomásul gazdasszonyuk megtértét.
A férfi állt a kocsi oldalának dűlve és meglepett mosollyal nézte a boldog, összetartozó csapatot.

Jöjjön be.- mosolyodott el Lilla és kedves gesztussal nyitotta ki Dani előtt az ajtót. Kellemes meleg, jól eső otthon érzés töltötte el. Kabátját az általa faragott vörösfenyő fogasra akasztva, indult a konyha felé. – Megkínálhatom egy teával? -kérdezte a férfit,
majd válaszra sem várva tette fel a teavizet a vörösréz vízforralóba, amit a kászoni útjának egy faluvégi ház egyik poros pincéjében talált és alkudott ki nagy nehezen, a szikár székely asszonytól. Az asszony adta volna ingyen is, hisz a lány meggyógyította kecskéjét, ami rozsdás drótba keveredett, de Lilla nem fogadata el ingyen. Mosolyogva simította végig, a ki tudja hány éves, edényt, mikor eszébe jutott az asszony gyanakvó szeme, nem szokta meg, hogy ajándékokat kapjon, még ha nem is közvetlenül Ő kapta. Kászonokba vezető útja is kalandos volt, ekkor volt első hosszabb túrája Vénusszal. Szőrén ülte meg, nem kellett nyereg, csak egy általvető volt a nagyszerű kancán, amibe útja során összegyűjtött gyógynövényeket, erdő adta gombákat, friss terméseket rejtette az egyik felébe. Másikban az orvosi táskája, szérummal is felszerelve, kígyótámadástól tartva. Találkozott fekete viperával, de mert az megijedt tőle, el is siklott a mohos kövek között.
Csikba tartott volna, de útját tévesztve került a Kászonokba. Nem bánta meg. A sok szekér által kitaposott „fehér úton” autóval nehéz lett volna közlekednie, de Vénusz egyenletes iramban haladt, s csak Lilla kérésére állt meg egy-egy értékes leletnél. Gyarapodott a gomba, mit majd hazaérvén a lány a napon szárított meg egy lapos kövön, s tett el bokályokban télire. Az apró falvakból álló, egymással majdnem összeépült Kászonok, meglepetésként érték a völgyben, mikor az erdőből kiérve, megpillantotta őket. Kicsi fatornyos templom, szép, tiszta portájú házak vakítóan fehérre meszelt falai szikráztak a kora nyári napban. Panaszos kecske sírást hallott, arra vette útját és látta meg a kerítés drótba gabalyodott gidát.
Nyugodtan beszélve hozzá lépett, hogy nézze meg sérüléseit. A drót több helyen vágott be a zsenge húsba, inat szakítva. Kiszabadította az állatot, ellátta sebeit, nem is figyelve a közeledő asszonyra. Lova horkanására kapta fel fejét.
Adj Isten! – köszönt a magas, szikár asszony, gyanakvóan nézegetve Lilla tevékenységét. – Mit csinált a gidával?- kérdezte.
Adjon Isten. Csak kiszabadítottam, elláttam a sebeit.- mosolyodott el a lány, s nadrágját
leporolva áll fel.
Nem marad meg. Sebesült kecskét le kell ölni. Megpusztul. – sóhajtotta az asszony, nagy szomorúan. – A lódoktor is megmondta, nem bírja ki, ha baj éri.
Kibírja. –állította Lilla hittel. Majd ölbe vette az állatot és átadta gazdasszonyának. S, mert
hívta, Vele ment  a közeli házhoz. Kerítése mentén kökörcsin kellette magát nagy peckesen, s közte szerény százszorszépek bújtak meg. Az udvaron kerekes kút, mellette cseresznyefa, ágain boldogan pöffeszkedő, feketére érett gyümölcsök kínálták magukat a szomjas, éhes vándornak.
Békésen kapirgáló tyúkok rebbentek szét jöttükre, kántáló kacsa kórus kísérte útjukat a ház felé.
Inna-e? – kérdezte Lillát a hát asszonya.
Egy csupor vizet megköszönnék, és a lovam is szomjas. – majd előbb Vénuszt itatta meg a tisztára sikált kármentőből, s mikor az csillapította szomját, vette el a felé nyújtott vizet.
Nem tervezte, hogy ott marad, de a látogatása hosszabbra sikerült, beszélgettek az asszonnyal, míg nézte, hogy az puliszkát csinál, majd elkészülvén meg is kínálta vele. Hosszúra nyúlt a beszélgetés, ott maradt éjszakára.
Reggel a gida vidám szökelléssel fogadta, mikor hárs teáját kortyolgatva a gáderre lépett. Elmosolyodva simogatta meg az állatot, megnyugodva, hogy már nem lehet baja.
Az asszony mind marasztalta, Húgomnak szólította, de mennie kellett.
Búcsúzóul egy gomolya sajtot kapott ajándékba, mit hálásmosollyal köszönt meg, s folytatta útját az ismeretlen vidéken.

- Messze járt. – törte meg merengését Dani.
- Messze. Bocsásson meg, kicsit elkalandoztam. Közben a teavíz is majdnem elfőtt, miért nem szólt rám hamarabb? – kérdezte a lány, s elpirult zavarában. Friss vizet tett a forralóba és a kandalló mellett hellyel kínálta vendégét. Miután maga is elhelyezkedett kényelmesen, a férfire nézett:
- Meséljen nekem, hogy került ide? Miért döntött úgy, hogy Erdélyben s nem Magyarországon él, dolgozik? – Dani kedves mosollyal nézett rá mikor válaszolt.
- Mesével Maga tartozik, nekem. Elfelejtette, hogy megígérte, elmondja, hogy került a hóviharba?
-Attól tartok kevéssé lesz, a Maga számára érdekes. Hétköznapi történet. – sóhajtott nagyon, mikor folytatta – Reggelre az istálló körül friss medvenyomokat láttam. Elindultam a nyomon. Két medve volt. Egy kisebb és egy nagyobb, valószínűleg egy anya a bocsával. Nem tudom, mit kerestek kint, nem szoktak ilyenkor előjönni. Féltettem a bocsot. Sokáig követtem a nyomokat, majd már nem látszottak, én meg későn vettem észre a közelgő viharfellegeket. Nem tudtam  hol vagyok, majd már nem sokra emlékszem, csak, hogy azt mondogatom magamban, haza kell érjek, nem szabad megállnom. Utána már csak álmodtam, most is látom a képeket. Majd a Tanító házában ébredtem.
- Jól értem, hogy egyedül indult el medvék nyomát kutatni? –kérdezte Dani döbbenten.
- Igen, persze. Miért is ne tettem volna, nem bántani akartam őket, csak a kicsi sántított, meg akartam nézni, hogy mi a baja? –nyílt nagyra Lilla szeme a csodálkozástól, s olyan gyermeki ártatlansággal nézett a férfire, hogy az elnevette magát. Felemelte kezét, hogy megsimogassa az arcát, ennek az ártatlan, naiv gyermeknek, de félúton megszakadt a mozdulat. Mindketten zavarba jöttek. Lilla kisietett a konyhába és behozta a gőzölgő, friss teát, majd a kandallóban felcsapó lángokat nézte, két kezében tartva mókás, figurás bögréjét. A férfi nézte az ápolt, kecses kezeket, nézte a lány leomló arany haját, törékeny szépségét. Érezte a hihetetlen vonzást, s tudta még korai, hogy ezt éreztesse is. Többször hallotta a lány riadt viaskodását, egy ismeretlennel, mikor láztól felhevült teste görcsök közt hánykódott. Nem akart fájdalmat okozni Neki. Éjszakákon át, ült az ágya mellett, tehetetlenül. Hiába tette meg orvosilag mindazt, amit megtehetett, hogy a lány gyógyuljon, ha gonosz álmait nem űzhette el. Mennyire szeretett volna segíteni Neki, mennyire kívánta, hogy karjában tarthassa, megvédhesse mindentől… s tudta, még nem teheti meg.
Lilla törte meg a pattogó fahasábok, egyeletlen, de kedélyes hangját:
-         Most Maga jön, Dani. Meséljen, hogy került ide? – kérdezte, kedves mosollyal, arcát gödröcskék tették még csábítóbbá. A férfi, erővel vonta ki magát, mosolya alól, félre nézett, majd belekezdett az Ő történetébe:
-         Az egyetem elvégzése után, egy kedves barátom Londonba hívott dolgozni. Akkor még nem volt meg a szakvizsgám, egyik sem, de érdekelt a kihívás. Így kerültem London egy kevésbé ismert kórházába, a Guy's Hospital – ba, ahol egy nagyon jó nevű teammel dolgozhattam együtt. Belgyógyászatból és sebészetből is szakvizsgáztam kint, majd amikor visszajöttem Magyarországra, akkor letettem az aneszteziológiát is. Közben folyamatosan kerestem a helyem, valahogy nem találtam. Ekkor találkoztam össze Pécsi professzorral. Mesélt nekem egy kolleganőjéről, aki pár éve kiment Székely földre, és otthagyta karrierjét, hogy maga élhesse meg a valóságban is álmait.  – Lilla elpirult, de rendületlenül a férfi görögös arcélét nézte, ahogy a félhomályban a kandallóban felszikrázó lángnyelvek simogatják azt. Szeretett volna a fényjáték helyében lenni, és szerette volna Ő megsimítani a férfi arcát. Vágyott arra, hogy a közelében lehessen, hogy hozzá bújhasson, hogy érezhesse erejét, közelről tisztaság illatát. Gondolataitól még inkább zavarba jött. Férfire így még nem gondolt, soha. Dani folytatta:
-         Olyan kedvesen mesélt a helyről, amint Maga mail -ben beszámolt Neki, hogy nem maradhattam. Meg kellett néznem. Most több, mint egy éve itt dolgozom a Városban, a kórházban, és nem bántam meg. De – és karórájára pillantva, fel is állt – Magának pihenni kell, nekem meg mennem. – Felvette kabátját, és a lányhoz fordult:
-         Lilla! Ígérje meg nekem, hogy nem megy medve után. Most szerencsésen végződött, mert az állatai megtalálták, de lehetett volna ez másként is.- aggódó szeretettel nézett a lány szemébe és nem állta meg, két kezébe fogta a kedves arcot, homlokára lágy csókot lehelt, s kérdőn nézett a lányra. Lilla, zavarában csak halk, szinte sóhajjal tudott felelni:
-         Megígérem. – Dani jóváhagyóan bólintott, majd kilépett a friss, ropogós hóborította lépcsőre. Mielőtt beült autójába, még visszafordult: - Nem hagyom magára. Visszajövök. – Majd búcsút intve lassan indult el a havas-csúszós, keskeny úton.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.