Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Erdély

2011.03.24

 468323_erdely_barangolas.jpg

Az egyszerű szobát a rakott tűzhely  és két gyertya fénye világította be.
Makulátlan tisztaság volt, bár a bútorok nem a gazdaságról árulkodtak kedves, barátságos volt a helység.
Mária az ablak előtt állt, nézte a kinti, hideg havas világot. Mellén összehúzta kötött kabátját, fázott, pedig a szobában meleg volt, sőt majdnem túl meleg. Szeretett volna ajtót nyitni, egy kis friss hegyi levegőt beengedni, de gondolnia kellett a Grófnőre, így nem tette. A hölgy az ágyán feküdt, már nem sok ideje volt vissza. Hangosan lihegett, erős fájdalmai voltak.
Ez jó. – gondolta Mária és közelebb lépett. Megvizsgálta az asszonyt. Most nem voltak rangbéli különbségek köztük. Mindketten nők voltak. Mária a gyógyító, és a Grófnő.
Letörölgette a vajúdó nő homlokát egy nedves, szőtt törlővel, majd maga is bemosakodott.
A Grófnő nagyot sikoltva erőlködött, amikor világra jött a kicsi lány, ki én voltam.
Érzékeltem szülő anyám fájdalmát, gondolatait. Láttam nevelő anyám minden mozdulatát, éreztem gondolatait. Láttam a segítőket és tudtam, elfogadtam, hogy szülő anyámnak csak fizikális szerepe volt a világra hozatalomban.
Áldást kértem rá és elfordultam tőle.
Máriát tekintettem anyámnak s ez így is maradt, abban az életemben – később egyik mesterem lett Ő.
 
Mária fölém hajolt, homlokomra az ősi jelet rajzolta, imát mormolt felettem, amiből csak egy szót jegyeztem meg: Gyöngy. Ez lett nevem, így szólított.
A grófnő eltűnt az életemből, soha nem láttam többet. Bocsássa meg nekem, hogy így éreztem, de nem is hiányzott. Mária, vagy ahogy szólítottam: Édes, gondoskodott rólam, mindenben.
Édessel kettesben éltünk a hegyen. Lakóhelyünk egy tisztás szélén állt. Körben a fenyvesek, lejjebb a vegyes erdő, cserjés. Állataink az erdő állatai voltak, kik szerettek bennünket, oda jártak enni, s a tisztás szélén rohanó patakból inni is. Növényeink nem voltak vetettek. Amit az erdő, mező adott azt ettük. Búza, rozs nem hiányzott.
Nagy ünnepeken, ha kaptunk a pásztoroktól egy-egy gomolya sajtot, s ha néha-néha arra tévedt egy-egy vadkecske még tej is került az asztalra. Húst, egyéb állati termékeket nem ettünk.
Szerettem Édessel gyermek lenni. Mindig jókedvű volt, soha nem bántott. S ha butaságot, vagy olyan gyermek csínyeket követtem el, amik Neki nem tetszettek elég volt, ha rám nézett mélyre látó, éj kék szemeivel s tudtam, többé ezt nem követem el.
Sokszor néztem gyönyörű alakját, amint áll a rohanó patak partján, habfehérre mossa elkoszolódott ruháinkat, kendőket, ágyneműket.
Hosszú barna haját ilyenkor kontyba tekerte s mosollyal ajkán köszönte meg a pataknak, hogy sebes futásával segíti munkáját.
Lassan, nagy türelemmel tanított meg a természet rendjére. Megmutatta a füveket, fákat. Elmondta mit, mivel kezelünk, minek mi az előnye, hátránya. Mentem Vele az útjaira, amikor gyümölcsöt, gombát, gyökereket szedett vagy növények részeit gyűjtötte be, tette ki a napra, árnyékba száradni, aprította vagy épp sajtolta nedvüket, mikor mi kellett a hozzánk forduló emberek, állatok kínjaira.
Megtanultam, hogy mely növényeket szabad szedni, déli melegben, melyeket, csak ha telihold van, az erdő sejtelmes fényében botorkálva a sűrű aljnövényzeten át.
Ahogy cseperedtem egyre többet készítettem magam is a gyógyító kenőcsökből, italokból. Egyre több tégelyt faraghattam habfából, s edzhettem meg gyantás láng felett, hogy ne engedje át a nedveket.
Szerettem a műhelyünk tiszta gyógynövényillatát, bár messzebb volt a tisztástól, hisz a barlangban volt berendezve. A barlang a Nagyhegy déli oldalán nyílott, s nem tudtam, hogy hol a vége vagy van-e egyáltalán, mert én csak egy darabig járhattam be. Édes nem engedte, hogy tovább lépjek a barlang sejtelmes, halvány derengésében, mint a gyógynövény raktár és nekem eszembe sem jutott nem engedelmeskedni.
 
Tizenöt éves lettem, amikor Édes velem együtt három napig nem evett és csak forrásvizet ittunk.
Nem értettem, de nem firtattam okát, tudtam, hogy cél nélkül nem történik köröttem semmi. Olyan mértékben bíztam meg Édesben, hogy eszembe se jutott rákérdezni sem, tetteinek okára.
A születésnapom délutánján egy tiszta, új ruhát tett elém. Furcsa anyagból volt. Nem ismertem ezt. Mi otthon is és ha a faluba mentünk is embereket kezelni házi len szőttes ruhát hordtunk, mindig fehéret. Ennek anyaga matt fényű volt, olyan tapintású, mint mikor a hajnali harmatcseppek simítják végig bőröm. Kérdőn néztem anyámra, s Ő mosolyogva felelt:
-Selyemből van. Te eddig ezt az anyagot nem ismerted, de ma egy különleges nap van, ma válsz teljes hatalmú boszorkánnyá, ez a beavató ruhád. Menj le a patakhoz, mosdj meg és öltözz fel. Itt várok rád. – mondta és én boldog várakozással futottam le a patakhoz. Hideg volt, miként a levegő is, hiszen decemberben voltunk.
A csontig hatoló hideg nem zavart, megszoktam. Mosakodtam és figyeltem a testem, ahogy a hidegvíz hat rá. Néztem a köröttem levő hava-jeges világot, ahogy a nap kései sugarat áttörnek a fenyők lombja közt megvilágítva a hatalmas hó dunnát, mely ágaikat húzta le. Ezer színel, ajándékozta meg az abban gyönyörködőt a természet, miként a kristály fényszórásait leste ki.
Kivörösödött testtel, de tisztán, boldogan futottam vissza a melegbe.
Az asztal megterítve, minden földi jóval, amit csak szem száj kívánhatott. Nagyon éhes voltam a 3 nap koplalás után, de tudtam, nem nyúlhatok az ételhez, míg erre engedélyt nem kapok.
Édes kézen fogott és együtt indultunk el a barlang felé.
A műhely előterében megálltunk, ő hellyel kínált a falócán s maga is leült mellém, majd beszélni kezdett:
- Ajándékként kaptalak Gyöngy. Földi anyád, ki a világra hozott nem én vagyok, de ezt Te is tudtad. Rám csak a nevelésed volt bízva, a tanításod. Ma már nagylány lettél. Mikor tizenegyet üt a falusi templom órája, hivatalosan is átléped a nagylánykor küszöbét. Eddig nem engedtem, hogy tovább halad a barlangba, mint az előtér, mert arrébb egy olyan szent hely van, amit csak az arra érettek láthatnak. Ma megérted ezt a kort. Amit a jelenlegi földi életedhez tudnod kell, azt megtanultad, birtokában vagy a tudásnak. 
Most két dolog fog történni szinte egyszerre.
Te elindulsz a barlang belseje felé és megkeresed a szent tüzet. Nem lesz nehéz dolgod, mert világít, csak követned kell a fény útját.
Én is elindulok. Hosszú lesz az utam. Minden, mit adhattam, átadtam neked. Ma már tudod, hogy egy-egy földi életünk csak egy-egy állomás, amin találkozunk lelkekkel, majd ha már nincs támogatásukra szükségünk, akkor elválunk.
Itt a földön még sok megmérettetés vár rád, de ne csüggedj. Tudd, hogy a Mindent Átfogó Szeretet a legsötétebb órán is veled van. – Felállt és engem is magával húzott. Kezét áldásra emelte, ajkán mosoly volt, szemében szomorúság. Intett szemével és én elindultam a barlang belseje felé.
 
Halvány kékes derengésben mentem a homokkal felszórt, keskeny útón. Köröttem, felettem a hegy. A sziklák kiszögeléseinél, mint ezernyi apró lámpás valami csillámló fény pulzált.
Egyre beljebb értem, csend volt végtelen csend, de bennem nem volt félelem. Édesre gondoltam s arra, hogy : Vajon mit jelent az, hogy Ő is útra készül? Vajon megjön, és akkor ehetünk a finom falatokból, amivel megterített? Vajon más is lesz ott? Sok terítéket láttam az asztalnál. Kiket hívhatott?
 Kanyarodott jobb felé az ösvény, s ahogy folytattam utam erősödött a fény. Most már mélysárgás fény volt, de, mint ha oldalról, fentről jött volna. Egyszer csak egy sziklának támasztott létrát vettem észre a jobb oldalon, és egy üregből jött a szemkápráztató fény.
Felmásztam a létrán. Valami késztetést éreztem, hogy mind a két kezem tegyem az üregbe, s így már bele nem láthattam. Kezeim átforrósodtak, érdekes, és nagyon jó érzés volt.
Ahogy egyre forróbb lett, úgy kezdett melegedni átfagyott testem is. Mint nyáron, amikor a nap hevében gyűjtöttük a gyógynövények illatos szirmait.
Az egész testem forró lett, de ez nem volt kellemetlen. Soká álltam így.
Mikor oldalra néztem, láttam, hogy halványodik a fénypor a sziklák kiszögelésein, tudtam indulnom kell vissza.
 
Nem találtam Édest a műhelyben. Indultam hazafelé. Láttam a lábnyomait, de nem a ház felé vezetett. Követni kezdtem. Felfelé ment a Nagyhegy orma felé. Nem értettem. Ide nekem eddig nem szabott mennem, Édes mindig mondta, hogy nagy a veszély, arra ne menjek. Most nem törődtem veszéllyel. Egyre feljebb kapaszkodtam, egyre komorabb gondolatok jutottak eszembe. Féltettem Anyámat, kit mindennél jobban szerettem.
Nem figyeltem a időt, csak azt vettem észre, hogy nagy pelyhekben kezd esni a hó. Feltámadt a szél is. Az a fajta szél, mely haraggal jött a világra, kicsavarva fákat, bántva élőlényeket. Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne sodorjon le az oromhoz vezető útról.
Hozzácsapott egy oldal sziklához, fájdalmamtól, nem láttam hirtelen semmit. De az érzés, hogy Anyámat megleljem erősebb volt bennem, minden fájdalomnál.
Vékony selyemruhám nem védett a hidegtől, átázott a szakadó hótól és én nagyon fáztam.
Mentem egyre feljebb, az egyre keskenyebb úton, mely már alig volt észrevehető. Hirtelen a szent tűz melegére gondoltam és testem átmelegedett, mellettem a fák törzsén egy-egy foltban, mintha a fénypor kristályai fénylettek volna fel, mutatván az utat merre kell menjek.
Így értem fel a nyeregbe.
A közepén egy szikla volt, lapos, tetején egy rongy halom, s én zokogva találtam meg Anyám ruháit, melyek üresek voltak, mint mikor valaki kibújik ruháiból, de azok felveszik és megtartják annak alakját, aki hordta.
Álltam a tomboló orkánban, szememből ömlöttek a könnyek és most értettem meg az utat, melyre Anyám készült.
Kezembe vettem ruháit, magamhoz szorítottam és elhitettem magammal, hogy még érzem testének melegét, szerető gondoskodását, hallom lágy kacagását, vidám énekét.
Jól eső béke szállta meg lelkem. Megértettem, hogy ennek kellett történnie, s tudtam, még sok feladatom van itt, a földön. Tudtam, hogy embereket, állatokat kell kezeljek, s folytatnom kell azt az utat, melyet Anyám mutatott meg nekem.
Erősen szorítva ruháit indultam az úton vissza, de mielőtt még az oromról leléptem volna, visszafordultam. Egy pillanatra alább hagyott a szél, megállt a hóesés is. Lágy kacagást halottam, s mosollyal ajkamon suttogtam: Szeretlek anyám, s méltó leszek tanításodhoz.
 
 

 

II.
 
Nem volt egyszerű a mindennapi életem Anyám, Édes nélkül. Nagyon hiányzott. Sokszor mentem le a patakhoz, könnyeimmel bőven öntözve rohanó sodrását, mert azt gondoltam, hogy valahogy megkapja, hogy akkor és ott velem van.
Mindennapi életem nem telt másként, mint Anyám eltávozása előtt. Készítettem gyógynövényekből a kivonatokat, kenőcsöket. Éltem a mindennapokat, kezeltem a hozzám fordulókat, figyeltem, hogy az erdő állatainak legyen mindig ennivalója.
Megszokták a falubeliek, hogy Anyámmal együtt én is sokszor mentem, s volt, hogy egyedül kezelni, ha bajuk akadt, s ez most sem volt másként.
Megkerestek a problémáikkal és én legjobb tudásom szerint, igyekeztem segíteni nekik.
 
Több év telt így el. Éltem a magányos, egyszerű életem. Férfit nem ismertem, mert nem is ismerhettem.
Az erőt, mit a barlangban kaptam, őriztem, védtem és használtam.
Megtanultam, hogy a gyógynövények bár nagyon fontosak, ha valamire, valakire teszem a kezem, ugyan úgy meggyógyul, csak sokkal gyorsabban, mint ha csak gyógynövényekkel kezelem.
Megtanultam, hogy az időjárást is befolyásolhatom evvel az erővel, s gondolatokat is láthatok, ha épp erre van szükségem.
Tudtam, hogy az erő, mit kaptam, olyan hatalom, mely óriási felelősség, de mindenre használható, ami a mások érdekeit szolgálja.
Azt is tudtam, hogy nem használhatom ártásra, bár erre nem is lettem volna képes.
 
24 éves voltam, amikor a fogadósné üzent, menjek le a faluba, mert komoly nőgyógyászat problémái vannak, segítsek.
Felvettem, a hófehér „kezelős” ruhám, magamhoz vettem a tarisznyám, melyet már Anyám is hordott és ebben voltak a gyógyításhoz szükséges kellékek is. Kenőcsök, elixírek, kések, kérget… s minden, ami csak kellhetett.
Ruganyos léptekkel haladtam a falu felé. Út közben mosolyogva bólintottam a legelőn gulyákat őrző legénynek. Sütött a nap, jó idő volt. Nyugodt, vidám voltam. Szerettem az emberekkel foglalkozni, szerettem, hogy tavasz illat van, szerettem a hegyeket, tökéletes volt a világom s ebben boldog voltam.
A fogadósné, a hátsó szobában fetrengett, görcsök között. Kezeltem, s jobban lett, majd elláttam tanácsokkal, gyógynövényekkel és ott hagytam.
Kifelé menet a fogadóból az ivón át vitt utam. A tehenész legény is ott volt, ott ittak a cimboráival a hanyagul gyalult asztal mellett.
Nem figyeltem, hogy miről beszélnek, nem volt számomra fontos. Épp kiléptem volna az ajtón, mikor éreztem, hogy valaki rácsapott a fenekemre. Annyira megdöbbentem, hogy hirtelen nem is tudtam, mit kellene, tegyek?
Anyám soha nem ütött meg, ismeretlen volt számomra az erőszak teljes mértékben. Éreztem, hogy ez nem egy erőszakos, illetve nem erőszak szülte, de valami ismeretlen, sörér érzet vette körül, amitől kirázott a hideg.
Megfordultam és mögöttem állt a tehenész legény, fogatlan száját torz mosolyra húzva, pimaszul méregetett.
Bár férfi érintését nem ismertem, most mégis megértettem, hogy mit szeretne. Annyira idegen volt tőlem és annyira bántó, hogy így lealjasított – hiszen akkor ezt éreztem -, hogy életemben először iszonyú düh kerített hatalmába. Akkor nem uraltam érzelmeimet és haragomban az erőt használtam, megtorlásul.
A legény kínok, görcsök között vágódott el a kövön, kifolyó nyála egybe folyt a ruhájáról, lemállott tehéntrágyával, szemében félelem, fájdalom, s én nem sajnáltam, nem esett meg rajta a szívem. (Ebben az életünkben is találkoztunk, s hiszem, hogy mindezt sokszorosan visszakaptam. Az Univerzum kiegyenlítődésre törekszik.)
 
Visszamentem a hegyemre. Tudtam, hogy vétettem, tudtam, hogy az erőt úgy használtam, hogy a továbbiakban méltatlan vagyok rá. Fájt, hogy el kell veszítenem, fájt, hogy egyedül vagyok, fájt, hogy olyat tettem, amivel ártottam másnak.
 
Kimentem az orom mögötti tisztásra, forogtam körbe, mint a dervisek, őrült táncát jártam volna, s talán nem is én forogtam, hanem az erő forgatott egyre gyorsabban, egyre szédülőbben.
Majd kimerülten roskadtam a földre.
Elsötétült az orom fölötti égbolt, s tudtam az erő elhagyott.
Összeszedtem maradék erőm és elkúsztam a farkasveremig, mit a pásztorok ástak, nyájaik védelmében.
Beleugrottam, ott maradtam. Napokon, hetek át. Nem ettem és nem ittam. Kínok kínját álltam ki. Kimenni nem tudtam, de nem is akartam.
Kapartam a verem oldalát, körmeim tövig szakadtak, számban a föld mit kínomban ettem meg.
Ajkaim véres-cserepesek… kínjaim fokozhatatlanok.
 
Anyám állt előttem ajkán mosoly, szemében derű. Kitárta karjait és én nem mertem közelebb lépni.
- Ne félj gyermek – szólt – már együtt maradunk, itt vagyok. Gyere velem, meggyógyulsz s lesz majd egy életed, mikor mindezt törlesztheted. – átölelt és én fájdalmat nem éreztem már, boldog voltam, hogy mellettem, van boldog, mert a kínok megszűntek, lebegtem.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

II rész

(Nemo, 2011.03.25 18:23)

Azt mondják, úgy igazságos, ha annak ég az arca, aki adja a pofont!
De mi van azokkal a pofonokkal, amik életet mentenek?
Valóban büntetést érdemel, ki másnak segít?
Ki dönti el, a pofon mit használ, s kinek fáj jobban?

Re: II rész

(Mesélő, 2011.03.25 18:37)

...hm...
Kérdéseid akár költőiek is lehetnének... s miből sejtem, hogy mégis választ szeretnél rájuk kapni?

Én úgy gondolom, hogy az életmentő pofon = nevelés.
Büntetést csak akkor érdemel, ha beleavatkozott az útjába s elvette a tanulni valóit :)
Szubjektív, azt gondolom a fájdalom foka. :)

olvastam

(Nemo, 2011.03.24 11:39)

várom a folytatást :)