Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyiptom

2011.03.19

Állok a templom főoltára előtt.ankh.jpg

Kezemben a szent ankh, előttem egy férfi fekszik, a leterített kőasztalon, kezelek.
Krokodil támadása okán hozták elém.
Hiányzik oldalából egy nagydarab.
Mája sérült jelentősen, gyomrából is szakított ki az állat. Föllebvalóm nem engedélyezte, hogy életre keltsem.
Mégis itt van előttem. Megszegtem a törvényt, tudatosan.
 
Kislánykényként nem értettem a világot körülöttem. Nekem fények voltak, árnyak, és fényalakok.
Szüleimnek elmondtam, furcsán méregettek.
8. évem töltöttem be, amikor Atyám kézen fogott. Sétálni indult velem, akkor még nem tudtam, hogy evvel sorsomat pecsételte meg.
Mezítláb mentem mellette, érzetem a homok meleg-simogató érzéseit, mintha ő is búcsúzna. Édesanyám két könnyet morzsolt szét szemében, egyetlen lánya voltam. Végtelen szomorúság volt akkor körötte, s így búcsúztatott:
-         Nekem Te akkor is a lányom maradsz, ha hatalmasok kamrájából hozzák eléd az ételt, mit én soha nem adhattam meg neked. Áldott légy! Legyen meg a legszentebb akarat s legyen mindenből elegendő Neked. – majd némán átölelt,
nem eresztett. Nem értettem gyermeki mivoltomban, hogy mit tettem, miért kell válnunk, miért szorít ilyen erővel magához?
Édesapám gyengén, de határozottan vont magához.
-         Indulnunk kell. – mondta. Fejemre tette kezét, s éreztem, magában fohászkodott. Nem értettem, semmit nem értettem. Nem is figyeltem az útra, csak mentem mellette, fejem lehajtva. Nézetem a lábujjaim közt átpergő sivatagi arany homokot, s tudtam, legbelül éreztem, minden lépéssel egyre távolabb kerülök attól, ami eddig a biztonságot jelentette.
 
Egy hatalmas épület előtt álltunk meg. Édesapám magával szembe fordított, két szemében végtelen templom_121489_41172.jpgfájdalom s alázat tükröződött.
-         Menned kell Kicsim. Fárhárt keresd. Én ide nem léphetek be. Tisztátalan vagyok.- mosolyodott el, kesernyésen -  Áldjon meg Téged a Mindenség! – mondta. Egy pillanatra magához szorított, majd kinyílt a hatalmas ajtó, s mint egy erő lökött be rajta valaki, s akkor hittem nem Édesapám volt.
Álltam egy gyönyörű udvar szélén, mögöttem a kapu becsukódott, s tudtam, nincs visszafele út. Szememből patakzott a könny, mert úgy éreztem cserben hagytak azok, akiket a világon a legjobban szerettem. Nem láttam meg a szökőkút szélén ülő alakot, aki elmerülve nézett. Nem láttam a hatalmas fákat, nem láttam semmi, csak a saját fájdalmamat.
Hőség volt s én fáztam. Ott belül fáztam, mert elvesztettem a legbiztosabbat, a szeretetet, hittem akkor.
Dühös voltam valakire, valamire ami így döntött és hangosan szidtam Fárhárt, akit keresnem kellett.
-         Ki vagy Te Fárhár? Ki, aki szüleimtől elszakítasz? Ki, aki bánatot okozol Anyámnak? Gyűlöllek, mert bántottad Őt. – kiáltottam az udvar csendjébe. A szökőkút széléről felállt az alak s elindult felém. Kicsi voltam, de felismertem a Főpapi süvegét, térdre vetettem magam, megszeppenve, hogy hangoskodásommal megzavartam a szent helyet.
-         Soha ne hajts térdet látható forma előtt, Gyermek! – mondta szigorral hangjában.
Lehajolt hozzám. Felemelt és letörölte könnyeim. Szemembe nézett és én abban a pillanatban tudtam, hogy olyan szeretet lakozik benne, amiből én is részesülni akarok. Tudtam, hogy bár szüleim máris hiányoztak, de Tőle megkapom mindazt, amit még akkor nem is sejtettem, hogy ember adhat.
-         Kerestél – szólalt meg- s gyűlölsz kiáltottad. Én vagyok Fárhár. Mi az oka gyűlöletednek, hisz itt még nem találkoztunk? – kutatón nézett rám, s ismét érzetem a végtelen szeretet, mely egész lényéből áradt. Nem tudtam megszólalni, de nagyon szégyelltem magam.
Így ismerkedtem meg tanítómmal, mesteremmel, föllebvalómmal, aki végig kísérte tanulásom, botladozó majd egyre biztosabb lépteim.
 
Otthonom a főtemplom lett. Szüleim sokszor eszembe jutottak a későbbiekben is, de már nem fájón. Szertettel gondoltam Rájuk, mint kik a világra jövetelem elősegítették, áldást kértem, majd osztottam én is, rájuk is.
Elkezdtem hát tanulásom a főtemplom Főpapjától. Nem is találkoztam mással sokáig, de nem is hiányzott más. Nem kérdeztem, hogy honnan az étel, amit reggelente az asztalomon találtam, nem kérdeztem, hogy hogy telt meg vízzel a szent fürdőmedence, mert mindez természetes volt.
Fárhár lett legjobb, s egyetlen barátom, tanítóm, Atyám és mindenem, ami lehetett. Sok hold tellett el fényességben s én a külvilágból semmit nem érzékeltem. Nevelkedtem szigorú erkölcsök szerint, tanultam a nap minden percében. Nem számoltam az idő múlását, mert nem volt jelentősége.
Megtanultam a látható dolgok mögé látni. Megtanultam a fizikai, kémiai, biológiai alapokat, majd a felsőfokot is. Nevetve teremtettem gyümölcsöt az asztalra, ha az épp elfogyott. Fárhár hol bosszúsan, hol mosolyogva nézte próbálkozásaim, mindig figyelmeztetve: - Ne használd erőd, játékokra!
 
Egy nap megdöbbenve vettem észre, hogy két asszony jött kamrácskámba. Élő embert nem láttam sok éve már. Karjukon egy fehér ruhát hoztak. Nem szólaltak meg, nem így kommunikáltunk.
Fárhárt hívtam gondolatban, de nem szólalt meg, hiába követelőztem. Tudtam, ilyenkor mással van elfoglalva, és nekem nem lenne szabad zavarnom, de magyarázatra volt szükségem, hogy mit akar ez a két asszony?
Egy érzés jött felém: - Bízz bennem. – s mert Fárhár hangját véltem benne hallani, hát ránéztem az asszonyokra.
„Kérünk, kísérj el bennünket a szent medencéhez. Ott meg kell, fürdessünk.
Kérjük, ne ellenkezz. Utána fel kell, vedd ezt a ruhát, majd egy másik kamrába kísérünk. Ott leszel 3 napig.
Nem kaphatsz ételt, italt csak naponta egy alkalommal egy csupor gyógyteát.
Meg kell, idd.
A többi tudni fogod, ha itt lesz az ideje.” – hallottam fejemben a gondolataikat, s nem tehettem mást, követtem Őket.
 
Ültem az új kamrácskám padozatán. Fény nem érhetett be, mert teljesen zárt volt. Nem tudhattam hol a omniverzumfenytest_epito_kurzus_hs6i1291988720.jpglent, hol a fent, hol az oldala a helységnek. Emlékeztem, hogy Fárhár felkészített arra, ha így találom magam, ebben az állapotban, akkor tegyem azt, amit a szívem diktál.
Figyeltem szívemre.
Tudtam, megéreztem, hogy a beavatásom következik.
Félelem lett úrrá rajtam. „Vajon megfelelek-e? Elfogadnak, mint papnőt a földi hatalmak? … s az Égiek?”
Szívem összeszorult s úgy éreztem, hogy árnykezek nyúlnak felém. Hogy lehúznak, mint egy örvénybe. Nem akartam lemerülni.
Eszembe jutott Fárhár tanítása: Ha arra figyelsz, amit nem akarsz csinálni, akkor azt fogod tenni. Egyszerű törvény. Mágnesként viselkedsz. Rezgéseid alacsonyakká válnak, azt vonzod, amit nem akarsz megtenni. Olyan helyzet is lehet, amikor az Erő kísért, hogy tedd meg, de Te ma már tudod, hogy hogyan állj ellent. Változtasd meg a rezgésszámod, emelkedj fel.
 
Három napon át küzdöttem Erővel, félelmekkel, vágyakkal, álmokkal, amikor kinyílt az ajtó.
Nem állt ott senki, de tudtam, most már kiléphetek. Fény alig volt, csak valami kékes derengés, amiben annyit láthattam, hogy merre kell, menjek. Sok út volt, sok folyosó és én mégis határozottan indultam el jobbra. Nem tudom, hogy akkor súgtak-e vagy valaki irányított, gyenge voltam a koplalástól, gyenge a harctól. Elég volt arra figyelnem, hogy egyenes gerinccel tudjak menni.
Egy csarnokba vezetett utam, ahol még nem jártam sohasem. A csarnok üresnek tetszett. Közepén egy kör volt kirakva arany lapokból, s tudtam, hogy abba kell álljak. Odamentem.
Megálltam a kör közepén. Vártam. Türelmesen, gyengén, fáradtan.
Három napig álltam ott. Lábam egyre nehezebb lett, fejem szédült, de nem engedtem a testemnek meg, hogy ne szolgálja akaratomat.
Kinyílt a kupola három nap után és én kinézhettem a csillagokra, melyek szikrázó szépek voltak az éjszakai égbolton.
Álltam ott és lenyűgözve értettem meg a Világmindenség tökéletességét.
 
beavatas.jpgEgy kereveten tértem magamhoz. Mellettem ült Fárhár, mosolygott.
-         Kiálltad a próbát. Már csak a névadás van vissza, amit viselned kell, miként azt tetted is jelenlegi földi léted előtt. Őrző vagy. Neved erről szól. Nem mondhatod el, és nem tudhatja más. Mindenki, aki szeret, tudni fogja, Ők nem élnek vissza vele.- Majd fülemhez hajolt és megsúgta nevem. Máig viselem, büszkén, örömmel, alázattal, hogy az lehetek, aki valójában vagyok.
Már főpapként teszem a dolgom, nap, mint nap. Emberek jönnek, kezelek. Esőt kérnek, csinálok. Éhesek ennivalót adok. Férfire nem nézek, mint férfi, vágyam sincs rá.
Egyenletesen boldog vagyok, nyugodt, kiegyensúlyozott. Nincs olyan, mi felbosszanthatna, mi idegességre késztetne.
 
Papnők hozzám elém a félholt férfit. Krokodil támadta meg. Nem innen, nem a mi földünkről való. Más a bőre színe, más a szemrése is. Teste izmos, kidolgozott, arányos, szép.
Ahogy előttem fekszik, nem szól, pedig nagy fájdalmai vannak. Összeszorított állkapcsán, homlokán kidagadnak az erek. Érzem fájdalmát, látom gondolatait.
Fárhár, már nem főpap én mégis fennebb valómként nézek rá. Kamrájában van, de gondolatban engedélyt kérek a férfi kezelésére.
Nem engedi. Feleslegesnek látja, a férfi már távozóban.
Ekkor kinyílik szeme és rám néz.
Tekintetében a végtelen szeretet, alázat és egy szikra, amit megmagyarázni sem tudok.
Kizárom Fárhárt gondolataim közül.
Papnőimnek intek a férfit az oltárra teszik.
Kezemben az ankh kezelek.
 
Fárhár nem szidott le.
Csak valami végtelen szomorúság ült szemében, amikor az ispotály elfüggönyözött szárnyában, ahol a férfi feküdt, rám talált.
- Megszegted a törvényt. Tudod ugye?
- Igen, tudom.
- Ismered jutalmad?
- Igen, ismerem.  - majd hosszan néztem a már lábadozó, de akkor épp alvó férfit - Megérte. Meggyógyul.
- Mindenki meggyógyul, akit meg akarunk gyógyítani. Ismered a szubatomi részig az alkotó elemeket.
Saját életerőddel töltötted fel, a szabály az, hogy ezt nem teheted.
- Tudom. De muszáj volt megtennem. Rám nézett és szemében különös fény csillogott.
- Nem ismered, mert nem ismerhetted a földi szerelmet. Ennek a férfinek tetszel, mint nő. Nem ismeri a mi törvényeinket. Így büntetése csak annyi lesz, hogy többé Ő sem láthat téged.
- Túl lehet élni a szkarabeuszokkal való harcot?
- Földi tested nem éli túl.  Többé nem láthatjátok egymást, csak majd egyszer, egy olyan életetekben, amikor neked van szükséged az Ő erejére.
- Beteljesül?...- kérdeztem, de nem válaszolt. Mosolyában tükröződött a végtelen szomorúság. Nem tudtam már vele gondolati szinten beszélni sem.
Nem értettem előbb, majd rájöttem, elzárkózott, hogy ne kutathassam a titkokat.
Indulnom kellett.
Egy kőszarkofágba fektettek. Testem előbb betekerték, mint a múmiákét, nem mozdíthattam egyetlen tagom sem.
Mielőtt végleg lezárták volna a szarkofágot, egy kosár skorpiót öntöttek be, mellém.
Kegyetlen halál volt.

Sokáig érzetem a fájdalmat, de mindez semmi nem volt a lelki fájdalomhoz képest.
Aztán lebegtem.
Kint voltam testemből, már nem érzékeltem a skorpiók támadását.
Fárhár érzékelt engem.
Akkor utoljára, még tudtam, éreztem gondolatait.
- Indulj. S tudd mindig veled, vagyok!

Azóta is érzem, sokszor, hogy segít. :)
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

olvastam

(Nemo, 2011.03.23 10:48)

hm...
a történet vége, s annak következményei is érdekesek.
Megosztanád? :)

Re: olvastam

(Mesélő, 2011.03.23 15:37)

Kívánság műsor? :)

Re: olvastam

(Mesélő, 2011.03.24 12:56)

Talán jobb is így.... :)