Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A hármas kód

2011.03.19

Sokadszor ment fel ugyanazon az emelkedőn a klinikához, vezető úton.

Újabban azt játszotta, hogy megállás nélkül ment végig, orrán beszíva, száján kifújva a levegőt.        

Már nem fulladt. Tudta, hogy legyőzte a kórt, s tudta, hogy a főorvosnőnek magyarázatra lesz szüksége, mert emberileg és nyugati orvoslással nézve hihetetlen, ami történt.

Szedte a felírt orvosságokat, eljárt a rehabilitációs kezelésekre, de igazából, már feleslegesnek érezte a saját szempontjából.

S mégis tudta, érzete, hogy ott van szükség rá.

Most is, mint minden kora reggelen a klinika parkja még kihalt volt szinte a fagyos leheletű őszben, ahol a fák, bokrok leveleire már ezer szín csókot lehelt a dér. Egy- egy megkésett százszorszép bontotta kelyhét a kései napban, de tudta a magérleléshez, már nem lesz ideje. Télanyó készülődött, hogy fehér lepellel vonja be a tájat, jeges halálsimítással, vegye át az uralmat a sok szín felett. Amikor jön a maga racionalitásával, minden fehér vagy fekete lesz. Nem lesznek színek, nem lesz a bolondos sárga, pajkos kék és álmodó zöld is mind, mind aludni tér.

Nagyot szippantva a még balzsamos levegőből ért fel a klinika liftjéhez.

Az onkológián átvezetett útja, ahol többen vártak már a kezelésekre. Sapkákban, meggyötört arccal, csonttá soványodva ki saját lábán, ki kocsiban várta a kemoterápiás, sugárkezelést.

Nem szeretett itt járni.

Érezte a ki nem mondott gondolatokat, látta a félelmeket.

A fiú egyedül ült kerekes székében. Beletörődő, melankóliával szemében. Ráköszönt.

- Szia! Szép napot Neked! -mosolygott rá, de a fiú nem felelt. Ránézett nagy, kifejező barna szemeivel, s csak nagyon halványan bólintott hozzá. Egy nő reagált a padok felől:

-Hagyja csak Kedveském, nem beszél, néma. – mondta és folytatta a szomszédjával való beszélgetést, mint akinek ez most a legfontosabb.

Nem tudott tovább menni. Csendesen a fiúhoz lépett.

-         Mennyi idős vagy? – kérdezte. – Nem kell mutasd, elég ha rákoncentrálsz a korodra.- mosolyodott el. S benne egy érzés kúszott fel a medencéjéből indulva, a torkán át…. Egy megmagyarázhatatlan érzés. – Harmincöt.- Jött gondolataiban a válasz.

-         Kölök. – felelte és valami megmagyarázhatatlan kényszernek engedve, leült a fiú-férfi mellé.

-         Mi a baj? Miért vagy itt? Miért itt és nem futsz az őszi fényben? Miért kell ez Neked? – s a srác szeméből egy könnycsepp hullott alá.

-         Értem. No, akkor most kirándulunk.- Erőltetett magára egy mosolyt, s beszólt a nővéreknek:

-         A srácot elviszem sétálni. Van kifogásotok ellene?

-         Nincs. Vidd. Úgy se látogatja senki sem. 10-re hozd vissza, akkor kap kezelést. – felelt a megkérdezett nővér, és dolga után sietett.

-         Van kedved „beszélgetni” velem? – kérdezte. S mert a fiú bólintott egy halovány mosoly kíséretébe, keresett egy plédet, ráterítette és indult, maga előtt tolva a kerekes széket, a parkba. – Közben elmondta gondolatait, hogy a fiú értse, mit is szeretne Tőle:

-          Tudod, nekem van egy nagy szerelmem. Ő sem beszél. Az oka most nem érdekes. Mindenek felett szeretem a mai napig, de… Ő valahogy másként gondolkozik. Mikor megláttalak, azt gondoltam, Neked talán szükséged van rám, - Neki nincs.- Suttogta fájó mosollyal ajkán.

Kiértek a parkba és a napfényben a fiú már látványosan is mosolygott. Nem kellettek szavak, gondolatban beszélgettek.


- Hogy hívnak? – kérdezte a gondolat.

- Éva vagyok. S Téged?

- Dávid.

- Szia Dávid! :D - Kacagott Rá.

- Szia Éva! :D – Felelte Dávid és ajkán egy mosoly suhant át.

- Dávid eldöntötted? Valóban ezt szeretnéd? Valóban dimenziót akarsz váltani? Így jobb lesz?

- Igen. – jött azonnal a felelet.- Most azt gondolom, hogy jobb. Nem sok van már vissza és én nagyon örülök, hogy most velem vagy. Érzem, hogy Neked is fel kellett állnod. Én már nem akarok. Nekem elég volt. Elmegyek, mert ez az amit most a legjobbnak érzek. – mély sóhaj volt a pont a mondta végén. Állt a tolószék mellett és Misihez imádkozott. Kérte, hogy adjon erőt megértetni a fiúval, milyen szép az élet, hogy küzdjön, hogy ne adja fel. De Misi most, hallgatott. Állt a fiú mellett és kezét a vállára téve nézett a messzeségbe.. Így kapta a következő gondolatot.:

- Menjünk vissza. Ha beértünk, üsd be a hármas kódot. … kérlek, kísérj el engem. Sokan jönnek majd. Rohannak, és nem akarnak Hozzám engedni, de Te ne hagyd magad. Legyél velem, amikor átlépek a Fénybe, kérlek. – nézett rá esdeklő szemekkel. S Éva nem tudott mást tenni, mint megígérni gondolatban, hogy Vele lesz. Vele lesz mindaddig, amíg szüksége lesz rá.

Futva igyekezett a lift felé, az ajtó mellett levő táblán ütötte be a hármas kódot. Nem tudta mit jelent, csak azt meg kell tegye. Az események felgyorsultak, orvosok, nővérek rohantak és őt el akarták zavarni, de nem hagyta magát. Ment Dávid mellett. Ment Vele és fogta a kezét, mely alig érezhetően szorította meg az övét.

A kezelőbe érve, újra élesztéssel próbálkoztak az orvosok, de Éva tudta feleslegesen. Fogta a fiú kezét és még az ott levő energiatesttel beszélgetett gondolatban:

- Hát elmész?

- El.

- Sajnálom, hogy nem láttalak előbb. Jó lett volna még beszélgetni, Veled lenni.

- Óóóó, nekem ez volt a legtöbb, mit kaphattam.- Mosolyodott el a hang – Isten Veled. El kell mondjam, mert Valaki megért. Kérlek, ne add fel. Ne menekülj a magányba. Ő számít rád!

- Ismered? – kérdezet, mély döbbenettel.

- Nem. Így nem. De tudom, hogy szeret Téged…. S most mennem kell.

Halk sóhaj hallatszott.  Az orvos fásultan nézett fel a faliórára:

-         Halál beállta: 10,24.

Éva állt a fiú mellett és szeméből záporoztak a könnyek. Belül egy mosoly volt, de a szeme nem engedelmeskedett.

-         Ismerte? – kérdezte az orvos.

-         Igen. – felelte- Ő volt Dávid, aki tudta, hogy a Fény tovább terjed, mint amit látunk most.

Arcán mosollyal, szemében égő könnyekkel ment a másodikra, hogy rehabilitációs kezelését több, mint  két órai késéssel megkezdje A gyógytornász nem kérdezett, csak ránézett:

-         Most menj haza. – mondta és megsimogatta a vállát.

-         Várj, kérdezni akarok valami. – állította meg. – mi a hármas kód?

-         Nem tudod? Hisz Te, magad ütötted be? – döbben csodálkozás a gyógytornász hangjában, majd a válasz. – Egy lélek távozni készül.

Ballagott a délelőtti fényben, nem nézett jobbra, balra sem. Nem látta az ősz színeit, nem érzékelte a ráköszönő embereket.

Csak ment az autójához.

Beült, indított. S a rádióban Karthágó: Requiem- jét játszották.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.