Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Selli, a kicsi sellőlány

2012.12.27

 Valamikor, mikor még a sellők is naponta kiúszta a szárazföldre, hogy tanítsák az embereket élt az Óceánban egy kicsi sellőlányka.

Haja szőke volt, mint az aranyló búzamező, szeme ártatlan égkék, szája meggypiros mosolygós, alakja, mint a holdfényben írt lágy zene, a legszebbekből való.

Csodájára is jártak úgy az óceán, mint a szárazföld teremtményei.

De legszebb nem az alakja, arca volt, hanem a szíve, lelke.

Mindenkit szeretett. Haragudni nem tudott senkire, még ha bántották sem. S mert mindig mindenkinek csak adott, így sokan kihasználták határtalan jó szívét, többen kigúnyolták mérhetetlen segítség nyújtását. Bolondnak nevezték és kicsit ki is közösítették.

Nem fogadták el sem a sellőtársak, sem az emberek, hogy él közöttük valaki, aki csak adni képes, kérni szinte soha sem.

Selli – mert, hogy így hívták a kicsi sellőlányt – egyre szomorúbb lett.

Annyira elkeseredett, hogy mindenki szinte csak gúnyolja, kihasználja és bántja, hogy egy hajnalon, mikor még az Óceán népe is aludt, csendesen összecsomagolta szerény batyuját, könnyes, néma búcsút vett a függőágyakban alvó sellőlányoktól és csendesen kiúszott a palotából.

Úszott, úszott sok, sok nappalon és éjszakán át, nem törődve a halakkal, akik döbbent csodálkozással figyelték útját, a mellette elsuhanó, vidáman füttyögető delfinekkel, kik egykor még kedves játszótársai voltak. Nem figyelve a fenti világra sem, ahol óriási hajók úsztak el a feje felett, eltakarva a hold aranykoszorúját és a vihar vadszürke fellegeit.

Nem számolta magában sem az időt, csak azt érzékelte, hogy el kell mennie minél messzebbre, minél távolabb attól a világtól, ahol bántották, ahol gúnyolták, érdemtelenül.

Hosszú utazása volt amikor, elkezdett fázni és az óceán vize is megváltozott.

Már nem volt simogató és meleg, hanem hideg és fájón csípős. Kezei, uszonya is fázott, hiába úszott erőteljes tempóban, ahogyan eddig is. Lassított, hogy körülnézzen, hova érkezett?

Ahogy megállt, egyre jobban fázott. Nem volt felkészülve ennyire hidegre.

Elgémberedtek a tagjai, kezdett az Óceán fenekére süllyedni. Küzdött, hogy fent tudjon maradni, de már az uszonya, teljesen átfagyott, alig bírta mozdítani, kezei elkékültek, kicsi batyuját sem tudta megtartani.

Egyre mélyebbre süllyedt az Óceánban.

Már kedve sem volt úszni – igaz, nem is tudott-, hiszen dermedt tagjai nem engedték.

Leért az Óceán fenekére és bizton tudta, hogy meg fog halni.  Innen már nem tudott feljönni.

Annyi ereje volt még, hogy egy közeli szikla, jeges falához húzódjon, majd végképp elhagyta ereje, eszméletlenül hanyatlott le feje.

 

Rozmár apó azon a napon ismét sétájára indult. Nem tudta miért az Óceán fenekére kell úsznia, de érezte, hogy oda kell, menjen. Öreg, fáradt volt már sok tavaszt élt meg. Nem akart előbb engedelmeskedni a belső késztetésnek, de meggondolta magát, mert hosszú élete alatt megtanulta, hogy mindig az első megérzésére hallgasson. Nagy sóhajtással indult a hosszú, fárasztó útnak.

Mikor a fenékre ért, körbeúszta a Nagyszikla tövét, s egyszer csak egy furcsa tüneményt látott ott.

Csak nem Selli az, a kicsi sellőlány? – kérdezte magától, s közelebb ment.- Ej, ezer rák és moszat, hát mi történ evvel a gyerekkel, hiszen alig él? – Morogta félhangosan és a lányka már félig elszakadt ruhájába, akasztotta agyarát, így indult felfelé. Tudta, hogy a sellők meghalnak a hidegben, hát igyekezett mind délebbre úszni. Nehéz volt öreg csontjainak megtartani a lányt, fáradt is volt, hogy ekkora terhet az őt megterhelő melegben kelljen cipelnie, de nem adta fel.

Úszott egyenletes, biztos tempóban a kicsiny sziget felé, ahol a tündérek laktak, hogy odavigye nekik a sellőlánykát. Tudta, a tündérek biztosan tudnak segíteni neki, hogy életben maradhasson.

Hosszú út után érkezett meg, nagyon fáradtan. S mikor a tündérek elé tette Sellit, öreg szíve nem bírta már, felmondta a szolgálatot. Selli ekkor tért magához, mikor a tündérek könnye rá is esett. Nem értette, hol van, és hogy került ide?

Nem tudta, hogy a tündérek Rozmár apót siratják, aki végtelen jóságában, önmagát adta azért, hogy Selli élhessen.

Mikor tündér Loli elmesélte az Ő történetét, akkor értette meg, hogy milyen áldozatot hozott érte Rozmár apó, akit nem is kért rá.

Megdöbbent. Vannak még olyanok, akiknek fontos? Akik törődnek vele?

Lolival szoros barátságot kötött. S míg erősödött a part melletti sekély vízben, Loli ott volt vele, mellette. Tündérport kapott tőle, amivel testét bekenve elmúltak a sebek, fagyott foltok.

Míg egy napon Loli megkérdezte:

-         Miért indultál el és ilyen messzire a saját népedtől?

-         Tudod – pityeredett el Selli – azt hittem, hogy a népem, az emberek, és a teremtett lelkeknek csak az erőm kell, csak az kell, hogy szolgáljam őket, majd ha megkaptak mindent mit kértek, akkor kigúnyoltak, kinevettek.

-         És? – kérdezte Loli kíváncsian – Ma már mást gondolsz?

-         Nem tudom, hogy mit kellene, gondoljak. Rozmár apó saját magát adta, hogy én élhessek, ez bánt és fáj. Nem hiszem, hogy más valaki is megtenné. Ő jó volt és végtelen hálával tartozom Neki, de más nem ilyen. Nem szeretnek engem, csak az kell, amit adni tudok. Nem én voltam nekik, aki kellett, hanem a segítségem, az erőm.

-         …hm… nem lehet, hogy tévedsz?- kérdezte a tündér és egy tükröt tartott a sellő elé.

A tükör, varázstükör volt. Selli, ahogy belenézett látta az egykori önmagát benne, de látta a többieket is. Látta, hogy segít embereknek, állatoknak, de Ő nem kér és nem fogad el segítséget. Amikor cipelte a nehéz üstöt, hogy fürdesse a kicsi sellőket, Teknőc úszott mellé, de nem tette a hátára az üstöt. Megsimogatta Teknőcöt és cipekedett tovább. Amikor vágta a tengeri sást, hogy függőágyat fonjon Kardhal úszott hozzá, hogy segítsen, de rámosolygott és nem kért segítséget. Számtalan lény segített volna, ha hagyja, de nem hagyta senkinek sem. Így a többiek nagyképűnek tartották.

Nézte az egykori önmagát Selli, és szégyenkezett. Szeméből elkezdett a könny patakzani, s mint megannyi gyöngyszem pergett a fövenyre.

Lolla megszánta, átölelte, haját simogatta, vigasztalta:

-         Jól van. Sírj csak kicsi sellő, most már tudod, hogy kérni, elfogadni is tudni kell, mert ha nem teszed, magad közösíted ki a legszebb életből, mit sellő kívánhat magának.

Elég erős vagy már, hogy lassan útnak indulj és visszatérj a hazádba. Tanultál hibádból. Menj és tedd boldoggá magad. – majd búcsút intett és eltűnt a dombok között.

 

Selli útnak indult. Úszott az áramlattal Nézte a mellette úszó halakat, figyelte játékukat. Majd kérte Ő is had úszhasson velük. S azok kedves mosollyal hívták maguk közé. Látta a delfineket, s mikor fáradt lett, felfeküdt a víz tetejére, s a delfinek vitték tovább, hogy útja folytatódjon. Elúsztak mellettük hatalmas hajók a hold fényében és Ő boldogan integetett a tengerészeknek, akik széles mosollyal ajkukon kacagtak rá.

S mikor nagy sokára a palotába ért, ott a sellők köré sereglettek és kérték, meséljen az útról, ahol járt: Ő nagy szeretettel mesélte el mindazt, amit megtanult.

Így talált magára a maga boldogságára kicsi Selli, a kicsiny, és gyönyörű sellőlány a hatalmas Óceán mélyén, ahol békében és boldogságban él, azóta is.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.