Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szeretetből ártani, avagy időben elengedni

2013.08.27

 Minden szülő elér abba a korba, amikor el kell, engedje a gyermekei kezét, mert azok felnőttek és önállóságra vágynak. Ez az élet rendje, velünk is ezt tették szüleink.

Ha ez nem történik meg időben, abból komoly sérülések származnak, legvégső esetben akár katasztrófa is.

 

Minap találkoztam egy esettel, ami nem ritka, de engem mélyen érintett. Egy fiatal pár közel egy éve együtt élnek. Sok hányattatáson mentek mindketten keresztül, mire egymásra találtak, de úgy tűnik, hogy most boldogok és kiegyensúlyozott életet élnek.

Mindketten elvált szülők gyermekei, húszas éveiknek közepén járnak. Mindketten dolgoznak, hogy megéljenek. Megtanulták, hogy nagymértékben csak magukra számíthatnak, bár ritkán előfordul a család támogatása is.

A lány egy biztos munka reményében otthagyta az addigi, időszakos munkahelyét és társa mellé ment dolgozni. Ez jelentős egzisztenciavesztéssel járt ugyan, de állandó munkát kapott.

Nagyon nehezen élte meg, hogy kisfőnökből beosztott lett, lényegesen kevesebb jövedelemmel. Bár a fiú mondta, hogy meglesznek, esetleg lassabb ütemben valósulnak meg terveik, de a lányt nagyon bántotta, hogy nem tud annyi tenni a közös kasszába, mint addig.

Mellékállásban elvállalta a régi munkahelyén a kisegítő szolgálatot. Itt már új emberek fogadták és hiába várta a főnökség tárt karokkal, hiszen nekik már sokat bizonyított, ha az új kisfőnök támadta oktalanul.

A fiú édesanyja, akit a lány eredetileg bejuttatott ide dolgozni, szintén elkezdte támadni a lányt. Oka nem volt rá, csak, ahogy Ő magyarázta, ha a fiú aggódik és ideges, akkor csak a lány lehet a hibás. Később kiderült, hogy a fiú minden addigi kapcsolatában, a lányokat hibáztatta, ha fia aggódott vagy ideges volt miattuk.

 

Le lehetne ezt az egészet azzal zárni, hogy a fiúnak kell helyre tennie az édesanyját, de… és itt jönnek a kérdéseim:

-         Szeretet az, amikor nem látom, hogy a gyerekem kínlódik, és segítség helyett támadom?

-       Szeretet az, amikor egy boldog és harmonikus kapcsoltba beleszól valaki – akár az anya is – csak mert önző?

Igen. Úgy gondolom, hogy ez bizony önzés felsőfokon. Önzés, mert a fiát féltő anya, segítség helyett pont a veszekedésével és igazságtalanságával árja a legtöbbet. „Féltem a gyerekem, tehát minden körülményt és mindenkit, akinek csak minimális köze is van hozzá, támadom.”-ot én önzés kategóriába sorolom.

bear_hug.jpg

Nem veszi észre egy anya, hogy a fia boldog és szereti a lányt, aki túl sokat vállalt? Fogy és már pihenni, sem tud.

 Ha genetikailag nézem, akkor minden ember egy adott genetikai mintázattal jön a Földre. Jó részét hozzuk magunkkal, egy részét itt tapasztaljuk meg. Ilyen értelemben a nevelés is csak legfeljebb csiszolgatás tud lenni, hiszen a genetikai mintázat alapján vagy belefér a tulajdonságok megváltoztatása, vagy nem.

Mindaddig, míg fel nem ismerjük, hogy miről is van szó, addig oldani sem tudjuk. Ha már szakember segítségét kérjük és oldjuk a mintázatokat (hozzá kapcsolódó érzelmek megváltoztatásával), akkor el tudunk indulni azon az úton, ami a tényleges és lényeges tulajdonság módosítást teszi lehetővé. Természetesen a megszokott mintákat el is kell engedni, de a „csatorna” nyitott, a lehetőség adott, hogy mások, jobbak, szeretetteljesebbek legyünk.

Ha egy fiatalt elenged az édesanyja, azzal az útmutatással, hogy: „Mehetsz gyermekem, de csak addig, amíg én a gyeplőt engedem.”-, akkor vajon meddig fog érni az úton?

Sajnos a mostani húsz-harmincas generációban egyre több ilyen mintát látok. Oka, hogy ez a generáció az, akik a háború (I. – II. Világháború) másod generációjától származnak. A nagyszülők többsége megélte a kitelepítéseket és nélkülözéseket.

A szülők a „csak a munkámból élek meg” mintát adják. „Ha nekem nem is lehetett, neked mindened meglesz” – felkiáltással elfelejtették, hogy menyit ártanak a gyerekeiknek. Oly annyira mentesítik a gyerekeket a megoldandó élethelyzetek alól, hogy azok elfelejtenek felnőni, felelősséget vállalni önmagukért és az életükért.

Nem azzal lehet ártani, hogy hagyom, hogy élje az életét, hanem igazán sokat azzal, ha mindettől meg akarom óvni.

 Kedves szülők, akik még nem tették meg!
Engedjétek el a gyermekeitek kezét, és hagyjátok felnőni őket a valós életre. Meg fogtok lepődni, hogy mennyire jól fogják kormányozni életüket, mihelyt lehetőséget kapnak a felelősségvállalásra.