Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Névadás felelőssége

2013.08.30

 Ritkán szoktam ennyire személyes jellegű dologról írni, de most meg kell, tegyem. A kényszerítő ok, hogy nem egyedi az eset, fontos, hogy felismerjük és lépjünk időben.

Tegnap részt vettem Pozsgai Nikolett Katalin által tartott SzInt-en, ami hasonlatos a családállításhoz, csak jóval több. Az eredeti ok a társkapcsolatok rendezése volt. Bennem egyfajta várakozás, hogy vajon mi annak a gátja, hogy a VALÓDI társam megérkezése késlekedik?

Kilencen jöttünk össze, mint tudni vágyók, ami, ha valaki részt vett már hasonló eseményen tudja, hogy jelentős szám. Mindegyikünk ügye terítékre került. Tisztességesen megdolgoztatott minket fizikailag, érzelmileg egyaránt.

ajandek.jpg

Elsődlegesen generációs mintákon dolgoztunk, tehát a felmenők DNS lenyomatának „ajándékba” kapott mintáinak oldásán. (Nagyon leegyszerűsítve.)
Megdöbbentett és talajvesztettnek éreztem magam, mikor az ok nálam kiderült. Kicsit tiszteletlennek is éreztem, hogy így beszélünk felmenőimről. Nem a szavak voltak tiszteletlenek, mint inkább a hozzáállás volt más, mint, amit piciny gyerekkorunk óta belénk ivódott: Feltétel nélküli tisztelet az idősebb emberek felé.

Nyitott szívvel tudtam, mégis jelen lenni az egészben és hatalmas megkönnyebbüléssel álltam fel a nap végén. Közben számos telefonos jelzés várt, hogy ki mindenki keresett. Unokanővérem, ( egész nap a család ezen ágával dolgoztam ) akire végképp nem jellemző, hogy erőszakos lenne, többször is. Már akkor jeleztem felé, hogy éjjel tudom csak hívni, de foglalkoztatott a gondolat, hogy mi lehet a baj, hisz annyira nem jellemző rá, hogy minden elérhetőségemen keres?

 Mikor végre beszélni tudtunk egymással elmondta, hogy lánya nagyon beteg. (Előtte három napig együtt voltunk egy rendezvényen, de két szót nem tudtunk beszélni egymással) Intenzív osztályon fekszik, az orvosok elmondták, készüljenek fel a legrosszabbra. Igazából az orvosok nem tudják, hogy mi a betegség, nem tudják kezelni, épp csak az életfunkcióit tudják megtartani, de állapota percről percre gyengébb, rosszabbodik.

Kérte, segítsek.

Nagyon hirtelen állt össze a mozaik minden darabja bennem, hogy mi a gond. Eredetileg volt egy unokahúgom, aki tizenhét évesen meghalt. Tiszteletből, vagy emlékezésből – ezt nem tudom -, de ugyan azt a nevet kapta a most huszonéves lány, mint a nagynénjéé volt. … és evvel megkapta az egész „szeretetcsomagot” is.

baby.jpg

Azt egy ideje tudom, hogy a genetikai minta öröklődik s most az is világossá vált számomra, hogy a névazonosság meghozta „gyümölcsét”, a lány névadásakor megkapta a betegség, kín és fájdalom „ajándék csomagját”.

Hosszasan magyaráztam el az Anyának, hogy itt és most azonnal csak Ő tehet jelentőset lányáért. El kell, engedje a meghalt húgát. Meg kell, bocsásson Neki és az Édesanyjának is, aki féltésből a szeretetével szinte „megfojtotta” a fiatal korát. Meg kell bocsásson önmagának és „bele kell állnia” az Édesanyja szerepébe, hogy a halott gyermeket elengedje.
Az idő sürgetése miatt én is tettem a dolgom. Majd egy nem túl könnyű éjszaka következett.
Szinte semmit nem aludtam, oldozódtak a kötések, törlődtek a minták és ez keményen megdolgozott engem is.

 Reggel álltam az erkélyen, néztem a budai hegyek fenségességét, mikor is megjelent Nagyapám az Ő szokott, csibészes-bölcs mosolyával. Átölelte az egész nagycsaládot, és csak annyit mondott. Köszönöm!

Ekkor már tudtam, hogy kioldottuk a bilincseket.

Délben kaptam a telefont, az orvosok döbbenten állnak, mert a lány száznyolcvan fokos javuláson ment át. Amit eredetileg láttak nála, az sincs ott. Állapota jó, mosolyog és kommunikál.

 Kedves szülők, aki már egy halott emlékére adtátok gyermekeiteknek a nevét, itt az ideje, hogy elengedjétek és megbocsássatok.
Kedves leendő szülök, érdemes odafigyelni, hogy milyen „csomaggal” indítjátok a gyermekeiteket útnak az életben!