Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Most és mindörökké

2011.03.19

Dolgoznom kellene, állapítom meg magamban, de amikor kinézek az ablakon, s látom, hogy hatalmas pelyhekben hull a hó, pöffeszkedő, gyapjas fellegek kergetik egymást játékosan az égen, akkor valahogy erre nem igazán fűlik a fogam, hogy számhalmazokat variáljak a kedves Vállalkozó és a Költségvetés megelégedésére.

Eszembe villan egy vasárnap zajlott beszélgetés:
Valaki felhívott és lekezdte panaszolni, hogy mennyi kínjuk, bajuk van. Mennyire nincs pénzük, mennyire nehéz az életük, milyen sokszor kell ő, tartsa a párjában a lelket…. Stb.
Bennem az Ünnepvárás hangulata.
Íróasztalom szélén egy szál fehér gyertya meggyújtva, az ebédlő asztalán az adventi koszorú ékeskedett, várva a még hátralevő három vasárnapot, hogy ünnepelhessük a Szeretet, a Fény születésének újabb évfordulóját.
Ilyenkor már egy-egy narancshéját, egy kis darab lehullott fenyőgallyat szoktam a konyhában elégetni a tűzhelyen, s ettől az egész lakásnak télillata lett.
Ha gyerekeim kértek teát egy- egy darab fahéjat, szegfűszeget teszek bele, mézzel bőségesen adagolva, hogy a téli betegségek messzire elkerüljenek bennünket.
 
Hallgatom a panaszt, a kínt, s nem tudtam megállni, rákérdeztem:
-          Szerinted, milyen nap van ma?
-          Vasárnap- jött a felelt.
-          Milyen, vasárnap? – kérdeztem
-          Csak nem advent van már?
De bizony, hogy advent.
Amikor ugyan talán nem lesznek kisebbek a megoldandó feladataink, de….
Az nem kerül vagyonba, hogy fogjunk egy gyertyát, hogy egy kinti havas séta alkalmával összeszedjünk pár fenyő, egyéb szép ágat, ha kell magunk, készítsünk egy kicsi koszorút, hogy este, amikor már mindenki hazatér meggyújtsuk a gyertyát, üljünk, beszélgessünk vagy nagyokat, hallgassunk a pattogó fahasábokat hallgatva, vagy a játszi tüzet nézve a kandallóban.
Hogy szeretettel gondolva a másikra, amikor az átfagyva jön meg a „kinti havas világból” készítsünk Neki, magunknak egy bögre, forró teát, fahéjjal, szegfűszeggel, mézzel…. És mosolyogva, üljünk, amíg meséli a napját.
Nem nagy dolgok ezek.
Nem is kerülnek vagyonba.
„Csak” egy kis odafigyelésbe.
„Csak” egy kis szeretetbe.
De ezek az apróságok adják meg az Ünnep, az ünnepek fűszerét, sóját.
Nézek körbe, ebbe a rohanó világba, s látom az emberek elfelejtettek ünnepelni.
Már egybemosódnak a hétköznapok az ünnepekkel. Már alig vannak, akik vasárnap az ünneplőt felöltve elmennek a templomba, az Úr szavát meghallgatni, megnyugodni, feltöltődni.
Már a nagy ünnepeink sem a régi fényűek.
Elkoptak? Beporosodtak?
Vagy a mi lelkünk kérgesedett érdektelenné?
Ha nincsenek ünnepek, ha bennünk nincsenek, ha nem akként éljük meg, akkor mi a munka lényege? Mi a kikapcsolódás? Mi a szeretet és mi a biztonság és stabilitás?
Alapfogalmak degradálódtak semmivé?
 
Azt gondolom, hogy mindenki tud ünnepelni, akinek erre igénye van. Mindenki tud egy kedves mosolyt küldeni, mindenkinek és nem csak Adventben, Karácsony táján. Ehhez nem kellenek nagy beruházások, a Tőzsde ettől összedőlhet.
Csak egy dolog maradjon meg, a SZERETET most és mindörökké!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.