Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mikulás

2011.03.19

Rég ültem szemben az Asszonnyal már.

Most úgy gondoltam itt az ideje, hogy meglátogassam.
Örömmel, várakozással mentem végig a behavazott, fagyos ösvényen, gyönyörködve a dér lepte fák, napsütötte ágain meg-megcsillanó ezüst, arany kicsiny fényekben, mint megannyi szentjánosbogár csodálatosan harmonikus táncában, nyáréjjelen.
Csizmámról a havat a teraszon leverve léptem a gerendaház előterébe, ahol Bolondos és Hékás, a két komondor, farkcsóválva örvendtek nekem, tudván valamit hoztam nekik is.
 
Az Asszony mosolyogva jött elém, sugárzó jókedvvel, harmonikusan tündöklő aranyaurába burkolózva.
Szerettem Nála lenni. Szerettem azt a kedélyes hangulatot, melyet a kandallóban felcsapó lángok játéka jelentett, az egész házban érezhető szantálfa illatot. A pettyes bögrékben tálalt hársteát, aranyló mézzel ízesítve, vadvirágok kelyhéből, szorgos méhek ajándékát, mit nyárutón pergetett ki Asszony.
Szerettem azt a békét, nyugalmat, melyet történetei során éltem át, ha még oly szomorúk vagy épp humorosak is voltak.
Most kedves mosollyal ültetett a kandalló melletti öblös fotelbe, mézes keksszel kínált és kakukkfű-hárs teát adott kezembe. Majd huncut mosollyal adott át egy kis csomagot, mondván itt járt a Mikulás, Rá bízta, hogy adja át nekem.
Kibontottam. Egy nagyon vékony pamutszálból horgolt hófehér angyal bukkant elő, és pár szem szaloncukor lett az én mikulási ajándékom.
Átadtam én is a Neki hozott déli gyümölcsöket, mit hálás mosollyal tett félre, „Majd örvendenek az unokák neki!” – felkiáltással. Még soha nem tett magának semmit el, bármilyen ajándékot hoztam is. Nem tudtam olyat kitalálni, amit ne adott volna tovább. Önmagának semmit nem tartott meg.
Sokszor gondolkoztam azon, vajon miből él, mit eszik, iszik… miből fedezi a költségeit, mert ennek látható jele nem volt.
Hosszan, tűnődve nézett, majd elkezdett mesélni:
 
- Talán a legszörnyűbb mikulásom akkor volt, mikor a gyerekeim már félig felnőttek voltak, félig gyerekek. Én nagy örömmel készültem, bár nem volt egyszerű a megélhetésünk, egyedül tartottam el Őket. Mindenkinek készítettem mikulási csomagot, melybe déligyümölcs, kevés csokoládé, mogyoró került. Kitettem az ablakba és vártam a Lányokat haza, mert akkor hét végén egy barátjukhoz utaztak le, mikulás bálba.
Az asztalt szépen feldíszítettem, mikulás-pirosterítővel, gyertyával, adventi koszorúval, s vártam.
Középső lányom a vőlegényével jött már előző este, kedélyes jó hangulatú estét töltöttünk együtt, nagyokat nevetve magunkon, egymáson… mogyorót ettünk gyertyafényben, s boldogok voltunk, hogy együtt lehettünk.
Vasárnap kora délután értek haza a többiek. Láttam rajtuk, hogy valami baj van. Nem firtattam.
Kicsi lányom sértett orrfelhúzással vonult a szobájába, s mikor utána szóltam, hogy itt járt a Mikulás, vállrándítással vette tudomásul. Rosszul esett.
Készültem rá, vártam őket nagy szeretettel, legalább egy mosoly jól esett volna.
Estére már teljesen eldurvult a Kisasszony, csapkodott, trágárkodott, engem szidott. Nem értettem.
Közben beszélgettünk két nővérével, amiből megtudtam, hogy nem úgy sikerült a hét vége, mint azt tervezték. Nem volt jó a bál, nyomott volt a hangulat.
Sokáig faggattam magam éjszaka, hogy akkor hogy is van, ez bennem?
Hiszen a többiek örömmel vették az ajándékot, ha mégoly szerény is volt. Én is kaptam meleg zoknikat, igazi mikulás virágot, minek nagyon örvendtem.
Igyekeztem nem mutatni, de valami ott legbelül nagyon fájt.
Akkor már rendszeresen nem volt hangom egyáltalán estefelé. Beszélni csak nagy nehézségek árán, óriási fájdalommal tudtam.
Most örvendtem neki, hogy a hangszálaim cserbenhagytak, hisz volt ok, amiért nem beszélek, és nem látják rajtam a többiek, azt a mérhetetlen fájdalmat, amit kicsi Lányom okozott.
Ugyanakkor egyfajta szégyenérzet is volt bennem, hisz csak az tud fájdalmat okozni, akitől valamit elvárunk. Ha elvárunk, akkor hol is a feltétel nélküli szeretet bennünk?
Éjjel nem aludtam, szinte semmit. Feküdtem az ágyamban, és csendesen imádkoztam magamban, hogy adjon a Fény több erőt elviselni azt, amit most elviselhetetlennek éreztem.
… és , mert kértem, kaptam. – mondta mosolyogva. – Rájöttem, hogy nem az a fontos, hogy ki hogy áll ezekhez az általunk kedvességnek szánt, szeretetből született dolgokhoz, hanem az, hogy mi milyen szívvel, milyen indíttatással adjuk.
 
Nézem az asszony sok szenvedéstől barázdált arcát, csillogó kék szemét, ősz tincseit és magamban tudom, ilyen szeretnék idősebb koromban lenni.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.