Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kenya

2011.03.19
Dolgozószobámba, még erővel, süt be a délutáni Nap. Dolgoznom kellene, de most valahogy egyáltalán nincs kedvem a racionalitás világában tevékenykedni, hát engedélyezek magamnak egy szabad délutánt.
Egyébként is most vagyok túl egy nagy hajtáson, rám fér a pihenés.
Lányaim a szobájukban próbálnak magukhoz térni, mindketten betegek, az itthon levők közül.
Amikor épp nem a húsleveses tányérokkal rohangálok, lázat mérek, melléjük ülök reikizem Őket, s próbálom velük megértetni, betegségük okát, miértjét.
Most Ők is alszanak, tehát a nyugalmam teljes. …. Vagy mégsem?
Napok, hetek óta motoz bennem egy gondolat, mely kitörni készül, a forma még képlékeny.

A bennem levő össze-visszaságból egy értelmes szál bontakozik ki, és megszületik:

Kenya.
Kelet Afrika trópusi országa, ahova készülök.
Nairobiban szállna le a repülő, tikkasztó a hőség, magas a páratartalom. Egész évben meleg, az évszakokat a csapadék különbözteti meg. Két esős évszak van, a hosszabb, csapadékosabb áprilistól júniusig tart, október-novemberben van egy kevésbé intenzív esős időszak. Legcsapadékosabb a partvidék, legszárazabb az ország északi-északkeleti része.
Most a kisebb csapadékosság a jellemző, nekünk európaiaknak, ez is sok.

Indiai óceán partján fekvő Lamu az első állomás.
A nagyjából, légvonalban 300 km-re levő városhoz, nem is olyan egyszerű eljutni. Mehetnék gyalog, ahogy itt általában közlekednek az őslakosok, de inkább egy autókölcsönzőt keresek.
Keresés közben megakad a szemem egy lánykán, aki karpereceket árul. Hímezve, gyöngyből sok színnel. Gyönyörű.
Azonnal megveszem tőle s a karomra húzom.
Nem kis gondot jelent, hogy én nem beszélek angolul.
Eszembe jut, ebben az állapotomban, nem is kell autó, nem kell az idegen nyelv sem – bár azt is tudhatnám, hisz az AKHASA rendelkezésemre áll, mint kimeríthetetlen szótár, lexikon és egyéb tudás tár.

Érzékelnek a bennszülöttek, rám néznek döbbenettel. Nem elég, hogy európai nő és egyedül, de ráadásul farmerben és pólóban, ami itt szinte megbocsáthatatlan szemérmetlenségnek számít.
Gondolok magamnak egy fehér leplet, körbetekerem testemen gondolatban, és tovább haladok.


Maszáj harcosok mellett visz el utam, nem nézek rájuk, nem szólalok meg, tudom itt ez illetlenség.  Nyelvüket nem beszélem, de lényegemet kifejezi az általam közvetített metakommunikáció.
Egy fiatal harcos áll elém. Számomra idegen a nyelv, ahogy megszólít, mégis értem, amit mondd.
Honnan jössz és hova tartasz asszony? – nem szabd ránéznem, tudom, s most mégis a szemébe nézek. Erősen koncentrálok mondandómra, úgy látszik, érti.
Magyarországról jöttem. Európából a nagy vízen túlról.
Hol van a harcosod?
Nincs harcosom. – sugallom, és rögtön meg is bánom, hisz így veszélyben vagyok.
Egyedül nő nem közlekedhet ebben az országban. Szeme felcsillan, majd a társaihoz fordulva, hangos nevetések közben, pergő nyelven beszél velük.
Az ösvény menti bozót zörgése riaszt fel gondolataimból. A harcosok lándzsáikat előreszegezve állnak készenlétbe, mikor egy fenséges elefánt bika, tör elő a sűrűből. 


Érdekes, most tudom, hogy engem nem bánthat. Ők fejvesztve menekülnek, hangosan kiabálva nekem.
Nem értem, amit mondanak, de nem izgatom magam. Állok az elefánttal szemben, nézem a gyönyörűen kifejlett, királyi állatot. Hirtelen megértem gondolatait, melyek fáradtságról, megaláztatásról, a családja védelméről szólnak. Nem is gondolatok, sokkal inkább érzések, ösztönök ezek.
Miután rájön, hogy én nem jelentek számára veszélyt, elindul mellettem.
Nem tudom megállni, hogy amikor mellém ér, ne simogassam meg hatalmas ormányát.
Megáll. Nem érti. Valami olyan erőt érez, ami tudja, hogy jó, de azt is, hogy megállnia nem lenne szabad. Gondolkodik, majd nem hallgatva ösztöneire, visszalép.
Épp el tudok ugrani mellőle, amikor lefekszik az ösvényen keresztbe és hatalmas száját kitátva, rám néz.
Nyelvét mutatja, mely sebes, fáj.
Nem gondolkodom, hogy szabad-e, nem figyelek rá, hogy most ebben az állapotban is érhetnek sérülések, ha közvetlen a hatás, melléállok.
Kezem a szájába dugva óvatosan a nyelvére helyezem. Reikizem.
Egy idő után mozgást érzékelek a harcosok eltűnésének irányából, odanézek. A fiatal maszáj néz rám döbbent kifejezéssel, majd lándzsáját eldobva, leborul a földre. A többiek követik példáját. A csend kézzel fogható, csak egy-egy levéljáró bíbic sikolya szakítja meg a szertartás meghittségét.

Újabb zaj, de ez idegen a kenyai környezettől. Összerezzenek.
Kinyitom szemem és fásultan veszem fel, időközben, ölemből lepottyant Corinne Hofmann : Afrikai szeretők című könyvét.
Ahogy érte nyúlok, karomra esik pillantásom. Egy karkötő van rajtam, hímzett, gyöngyös.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.