Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fantom

2011.03.24

 Az éjszaka először jutott eszembe, hogy mi ma van, ha mégsem jön el soha?

Mi van, ha valóban csak egy szabadidő eltöltésre alkalmas társalkodónőként kellettem?
Jól van, akkor elemezzem. Ebben jó vagyok.
Közel tíz hónapig, kevés kivétellel, naponta beszéltünk, írtunk a neten keresztül.
Átéltünk egymással örömöket, bánatokat.
Adtunk egymásnak ajándékokat. Gyönyörű dalokat, csodás verseket, s mert kellett a másiknak kitartást, erőt, életet.
Eszembe ötlik a klinika hideg, rideg folyosója, amikor kiderült, nyugati orvoslás szerint csak heteim, maximum pár hónapom lehet vissza ebben a földi dimenzióban. Eszembe jut mélytüzű szeme, ahogy a műtermi fényképről, kölykös, csibészmosolyával rám néz. S egy ígéret, nem adom fel.
Bevillannak a képek, amikor Neki volt szüksége az én erőmre, hogy végig csinálja, a magának okozott betegségeiből való felállást.
S egy mondat, melyet azóta is kétkedéssel nézek, ha naplómba visszaolvasok, s mit barátja írt nekem, mikor segítségre volt szükségem, de nem mertem kérni, pedig sokszor ajánlotta fel segítségét:
„Neked nincs jogod? Hisz miattad él!”
Elengedni, pulzál bennem a fájdalmas gondolat, mind erősebben.
Az eszemmel tudom.
 
Felmegyek a hegyemre, hívom Misit. Nem jön.
http://www.youtube.com/watch?v=mEmhAKN4aM8 énekli Varga Miklós és most úgy érzem, nagyon igaz.
Egyedül ülök a szikla kiszögelésen, s kedvem támad ugrani. Életemben először nem menedék, hanem vesztőhelyként gondolok sziklámra.
S mert a gondolat egyre erősebb, megteszem.
Elfelejtem, hogy ebben az állapotban nem lehet vége.
Repülök. Ismeretlen tájak felett szállok, ismeretlen illatok lengenek körül.
Egy tengerparti villa felé visz utam. Ismerem ezt a helyet.
Az agyonkoptatott sziklalépcsőkön megyek mind feljebb, elérem a házat.
Mát tudom, hogy a fürdőszobában fogom megtalálni, azt is borotválkozik.
Nem csalódom.
Nézem a tükörben kedves arcát, csibészes félmosolyát, szívem őrült vágtába kezd.
Egyre homályosuló kép, amit látok… s csak mikor hozzám lép, s letörli könnyeim veszem észre, nem a kép készül foszlani, én zokogok.
Felemelem fejem, mélyen a szemébe nézek, s amit látok… ígéret.
 
Újra a sziklakiszögelésen ülök. S bár itt nem szoktam kívánni, most megteszem. Elsuttogom a kívánságom, régóta az egyetlent, majd mind hangosabban kiáltom a szélbe, hogy akkor is meghallja Dzsini, ha most alszik, hogy akkor is meghallja az én Csillagom, a karácsonyi Angyal…. De leginkább a Mikulás.
Fél mosollyal ajkamon egy üzenet Neki gondolatban: „Ha december 5-én, egy nagydarab hófehér szakállas, hófehér hajú, piros ruhás, nagycsizmás bácsi a zsákjába tesz, ne védekezz!
Téged kértelek a Mikulástól!” … s már csak egy halk sóhaj az „IS!”

(2009. 12. 02)

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.