Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyedül

2011.03.19


Valami megmagyarázhatatlan mágnes húzott felé. Úgy éreztem, hogy mondandója van számomra.

 

Melegen öltöztem fel, mert a téli szél csontig maró hideggel ajándékozott meg minket ebben a decemberi télben. Út közben néztem a madarakat, akik dideregve kerestek eleséget, védett helyet maguknak.
Az erdei ösvényen, felfele kapaszkodó út jeges volt, síkos, figyelnem kellett, hogy hova lépek.
Számomra megmagyarázhatatlan volt, hogy Asszony, hogyan tud itt élni, tulajdonképp elzárva minden civilizációtól, állataival, egyedül.
Tudtam, hogy vannak gyerekei, unokái, akik aránylag rendszeresen látogatják, de a hétköznapokban egyedül volt. Legalább is én nem tudtam róla, hogy lenne ember, aki hozzátartozik.
 
A gerendaház körül gondosan eltakarított hókupacok sorakoztak, utat vágva házhoz, istállóhoz, ólakhoz.
Sűrű állatnyomok sértették a hó szüzességét, a mindent betakaró fehérségbe bántó sebbel.
Megálltam a teraszon, lenéztem a völgybe. Fagyott hullámmal csillant meg a tengerszem vize, alant.
Szénaillatot hozott a szél, s tudtam, hogy Asszony az istállóban van. Odasétáltam, hogy ha kell segítsek.
Persze, hogy nem hagyta. Nevetve mondott köszönetet, ez az Ő dolga, mondván. S mert szükségét érezte a magyarázatnak, hát belefogott:
-Mindegyik állatot név szerint tudom. Mindegyiknek története van. Ismerem rigolyáikat, tudom, hogy mikor szomorúak és azt is, mikor örvendenek. Hozzám szoktak, engem szeretnek, elfogadtak. Mai napig, ha kis Beppóra ülök eszembe jutnak nagyszülei, akikkel különös módon ismerkedtem meg.
Ma már kis Beppó is öregszik. Neki is vannak fiai. Valahogy nem jut eszembe, hogy el kellene egyet is adnom. Szabadsághoz szoktak, ezt szeretik, ez az életük.
Volt, hogy valakinek nagyon kellett, hát megnéztem hova kerül, s nekiadtam.
Nálam a halak, tyúkok is biztonságba érezheti magukat. Én nem ölök állatot sem.
A tehenek, kecskék elég tejet adnak, hogy minden tejtermékem meglegyen, a tyúkok elég tojást tojnak, nem eszem húst. Még az illatát sem szeretem.
Az unokáim között van, aki szereti, otthon esznek is. Itt nem jut eszükbe kérni.
Megszokták, hogy amikor hozzám jönnek, azt eszik, amit eléjük teszek. Soha nem panaszkodtak még, hogy éhesek maradtak. – mondja nevetve, majd a ház felé tessékel, hogy megmelegedjünk. Rég meg akartam kérdezni, s most az öblös fotelbe kuporodva, forró mézteát kortyolgatva, vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem:
- Tulajdonképpen Te miből élsz? … és soha nem érezted magad magányosnak?
- Már vártam kérdésed.- mosolyodik el és belefog az elbeszélésbe:- Gyermekként sokszor arról álmodoztam, hogy emberekkel foglalkozzak. Akkor még nem tudtam a módját, csak azt, hogy valamit adnom kell nekik. Orvos lettem későbbiekben, sebész. Az élet úgy hozta, hogy nem akartam folytatni a szakmám. Egy nagyobb örökség után megvettem ezt a területet, felépítettem a házat, bútorokat, amit itt látsz. Közben volt egy házasságom, amikor visszaköltöztem az Anyaországba, de ezt nem adtam fel. Majd 23 év után elváltunk. Oka számos, talán a leginkább igaz, hogy karmikus adósság volt részünkről. Ő azóta megtalálta szerelmét, boldogan élnek, úgy tudom.
Én visszaköltöztem a hegyre és többet nem is akartam elmenni innen. Elkezdtem írni komolyabban, korongozni, ha kedvem úgy hozza, embereket kezelni, ha keresnek. Ebből megélek. Nem volt számomra soha fontos a pénz. Annyi legyen mindig, ami épp elég. Halmozni nem akarok, minek is?
Magány? – kérdezett vissza. – Gondolkoztál már azon, hogy mi a magány? Magányosnak lenni annyi, mint kizárni magunkat az élet szépségeiből. Hogy lenne magányos az, akit a hajnal madárének kelt, vidám rigófütty köszönt tavasztól, őszig, ha kimegy az állatokhoz. Akit az állatai ennyire szeretnek, gondoskodására vágynak.
Hogy lehet magányos az, akit a vadméhek kiszolgálnak mézzel, a fák, bokrok teákkal, az erdő élelemmel látja el? Jó kis társaim, segítőim ők nekem. De értem a kérdésed. Van egy nagy szerelmem, életem egyetlen, igaz szerelme. Egyszer Őt is elmesélem.– mondta, majd a kandalló párkányán álló fényképre néz, melyen egy fiatalember, pajkos mosollyal állja kérdő tekintetem. A kép széle megsárgult már, de bájából nem vesztett semmit. Asszony szerető szemmel simogatja végig a fiatalember arcát, majd megkínált a frissen kisült mézes kalácsból.
 
Jóleső békességgel szívemben indultam le a Hegyről. Az Ő Hegyéről.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.