Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az út a cél

2014.01.11

 Amikor az embernek szólnak, hogy menni kell, akkor nem kérdőjelezi meg, hogy minek? Annyit kérdez, hogy mikor induljak? Esetleg – mint esetemben – azt is firtatja, hogy mennyi időre, illetve, hogy fogkefét tegyen-e az elmaradhatatlan fényképezőgépe mellé?

 Mivel ma délelőtt fél tízre jelölték meg az indulásom idejét, így kocsiba ültem és mentem. Ismeretlen volt a célt. Pontosabban tudtam, hogy hova tartok, de ez előtt még nem jártam itt, ebben a földi életemben.

Megszentelt helyre tartottam, és csak derengett, hogy dolgom lesz itt, nem kevés.

dscf0187.jpg

Az Árnyak mindent elkövettek, hogy ne lehessek ott, hitem és türelmem elképesztő furfangossággal próbára téve, de tántoríthatatlan voltam. Nagy segítségemre volt velem született optimizmusom és humorom is.

A főút felől láthatatlanná tett tábla mellett ötször oda és ötször vissza kellett elmennem, mire rájöttem, hogy nem véletlen, hogy nem láttam meg a táblát. Mondhatják azt, hogy „szőke nő a volánnál”, de védem avval, hogy harmincon éve vezetek, óriási rutinnal már, így ez nem magyarázat.

Rendünk őrei segítettek végül is, hogy megtaláljam az áhított célt, hozzáteszem, mosolyogva, kedvesen és udvariasan. Legmélyebb köszönetem Nekik!

Természetesen, amikor az ember úton van, akkor szükségletei támadnak. Tökéletes igazság a „kérjetek és megadatik néktek”, hiszen, amikor már képzeletben is láttam egy, kedélyes árnyékszéket, akkor az út mentén kidobva egy jobb sorsra érdemes WC csésze kellette magát, eldőlve a sárban. Tetszik az Univerzum humora. Benne a tanítás: pontosan kérj, mert azt kapod, amit kérsz!

dscf0188.jpg

Végre elértem a célt, ami normális esetben alig egy óra autóút, nekem sikerült két és fél óra alatt megtennem. Senki nem hajtott, ott nem várt, nem késtem le semmiről, és még csak nem is bosszankodtam. Jót kacagtam magamban, magamon. Tudtam, hogy nem akarnak odaengedni, de azt is tudtam, ott van dolgom, így tántoríthatatlan voltam.

Csodálatos helyre érkeztem. Béke, nyugalom honolt a tájon, megfogható volt a fantasztikus energia mennyiség, ami ott rezgett, örvénylett mindenütt. Most értettem meg kicsi Lányom, aki születése óta lát „pöttyöket”. Most már tudom, hogy mi az, amit lát, hisz én is láttam itt. Pöttyöknek tűnő fénylények sokasága, akik képesek egységbe összefonódva, EGY-et alkotni. Fantasztikus tanítás volt, hatalmas élménnyel. Mikor engem is körbefontak, átöleltek s együtt örvénylettem Velük, olyan érzésem volt, hogy ennél nincs, több, szebb, felemelőbb dolog. Súlytalan voltam, repültem, kacagva a földi gondokon más dimenzióból szemlélve a létet.

dscf0190.jpg

Ma, most már tudom, hogy ez van, él, létezik és bárki képes rá, aki hajlandó elengedni, letenni a földi, fizikai törvények ma ismert tanait. Csoda volt, s maga a csoda most is, mikor ezt leírom, hisz tudom bármikor, bárhol megtapasztalhatom újra.

Nagy Fehér jelent meg egy idő után, kedélyesen leült a velem szembeni padra s így beszéltük meg (ez egy telepatikus párbeszéd, hangos szó nem hallatszott), az aktuális kérdéseimet, jelenlegi és közeli feladataimat.

Mindig feltölt, ha Vele lehetek. Sugárzik Belőle a szeretet.

Amikor búcsúzott felötlött bennem, hogy indulnom kell az Árnyaktól hemzsegő világba. Ehhez nem volt túl nagy kedvem. Kedvesen rám mosolygott, erőt adott és bíztatott, menjek, hisz sok a megoldandó feladat.

 Mutatom képekben a helyet, ahol jártam, ha van kedved, menj el Te is, tapasztald meg a csodát, ami Rád vár!

S ne feledd nem a cél, hanem az út a fontos!

Áldás utadra!

 

dscf0189.jpg

dscf0194.jpg

dscf0198.jpg

Képek: Tápiószentmárton, Attila dombon készültek

dscf0202.jpgdscf0191.jpgdscf0192.jpgdscf0193.jpg