Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A rák, mint betegség

2011.04.05

Ismét megkeresett valaki, hogy rákot diagnosztizáltak nála, segítsek.

Felötlik ilyenkor bennem a kérdés, hogy miért pont hozzám vezette az útja, de felelek is azonnal magamban, mert én már túl vagyok mind ezen.

            Sok emberben azonnal, ha meghallja ezt a betegségnevet a fájdalom, leépülés, halál merül fel elsődlegesen. Érdekes volt saját magamon megtapasztalnom, hogy nem mindenkiben, bennem sem.

Amikor a tüdőrákot diagnosztizálta bennem az orvos társadalom szakavatott képviselője, akkor kértem három nap, gondolkodási időt, a hogyan továbbról. S mert kértem, kaptam is.

Kaptam a jeles intézményben egy külön, kicsi szobát, ahol nem volt más. Ha kinéztem az ablakon a márciusi még szürke minden, idő nézett szembe velem. Hideg volt. Felvettem köntösömet és lementem sétálni az udvarra, meg persze elszívni egy cigarettát, ha már liba, legyen hájas felkiáltással.

Álltam a kijelölt dohányzó hely büdös, rideg, személytelen posztján és néztem a kora tavaszi, késő téli tájat. A domboldalt a még ősszel lehullt és rothadó szürke-piszkos avar takarta, a fák oldala, mint megannyi megújulni, lélegezni vágyó mementó állt előttem példaként.

Igazából akkor még nem döntöttem el, hogy menjek, vagy maradjak. Bár lányaim már majd teljes számban kirepültek, sokszor éreztem, hogy fáradt vagyok ott, legbelül, vajúdásom több irányú volt.

Valójában a három nap alatt, ez a pár perc volt a legnehezebb, mert itt éltem meg először azt, hogy szemben álltam önmagammal és egy olyan tükröt mutattam meg magamnak, ami sem nem volt görbe, sem nem volt kegyes.

Akkor és ott, nagyon őszintén, nagyon kritikusan mérlegeltem az eddig-et és a hogyan tovább-ot.

Döntöttem, maradok.

Ettől a pillanattól már csak 3 nap kellett ahhoz, hogy a nyugati orvoslás képviselői őszinte döbbenetére, a daganatok hűlt helyét se találják meg a szervezetemben.

Volt, aki csodának aposztrofálta, volt, aki magyarázatot követelt, s voltak hitetlenkedők, akik azt mondták nem is volt bajod.

Meg sem hallottam őket, mert csak és kizárólag arra koncentráltam, hogy a vidámságom, kiegyensúlyozottságom, békém és nyugalmam fent tartsam. Sikerrel.

Jó ideje tünet mentes vagyok és az éves felülvizsgálatok során, sem tudják a nyomát sem felfedezni az egykori deformációknak, hozzá teszem újabbaknak sem.

Magamból kiindulva, elkezdtem komolyabban vizsgálni, hogy mi az oka a daganatos megbetegedéseknek? Egy régebbi írásomban ezt már közzétettem, most nem térek ki rá részletesen. Itt elég annyi, hogy nem más és nem több, mint hosszú ideje magunkban hordozott, fel nem dolgozott görcsök, sérelmek, félelmek és önvádak materializált (anyaggá teremtett) megtestesítői.

Tudjuk azonban azt, hogy amennyiben felismertük az okot, akkor már csak egy-két lépés és azt fel is lehet oldani.

Tudjuk, és talán nem csak tudjuk, hanem akarjuk is, és még sem tesszük meg. Miért?

Nagyon hosszú lenne azt taglalni, hogy kinél, mi az ok, de a legismertebb egyike ezeknek az okoknak a környezetünk zsarolása, a foglalkozzatok már velem, az én is fontos szeretnék lenni, a magány segélykiáltásai. Ezeken felül, vagy épp ezek miatt egyfajta menekülés is. Önmagunk elől? A megélt valóságunk elől? A megteremtett világunk elől?

Igen. Mindez ebben a betegségben benne van, sőt majd minden betegségben benne vannak ezek az elemezni való kérdések, melyek a legtöbb esetben válaszolatlanok maradnak, mert…. – és ez a lényeg  – mert elfelejtünk önmagunkban lenni és megbeszélni önmagunkkal, hogy valójában nekünk mi a jó?

Elfelejtettük magunkat szeretni.

Elfelejtettük magunkat kényeztetni.

Elfelejtettük magunkat elismerni.

Elfelejtettük magunknak örömet okozni, sőt jutalmazni.

Éljük a mindennapok egyszerűségét, a maga hajtásában, keserűségében és csak a legfontosabb marad mindig el, mi magunk.

Mikor volt az utoljára vagy egyáltalán volt-e már, hogy egy-egy átdolgozott nap után, egy-egy megoldott feladat után, leülünk egy jó könyvvel a kezünkben, feltesszük a lábunkat, kényelmesen elhelyezkedünk, és tudatában vagyunk annak, hogy igen, ezt most mi megérdemeljük?

Mikor volt az utoljára, hogy ezek miatt az órás pihenők miatt nincs lelkiismeret furdalásunk?

Mikor volt az utoljára, hogy megengedjük magunknak a tiszta, felhőtlen örömet, boldogságot, kacagást?

 

Ülök az ember előtt, aki összetörve, könnyek közt mondja el a diagnosztizált betegségét, mutatja meg a leleteket. Nézem arcát, auráját. Látom félelmeit, fájdalmát, kilátástalanságát.

Belenézek a szemébe és látom, hogy mindez menekülés, félelem.

Rákérdezek, hogy valójában mit szeretne?

-         Meggyógyulni. – jön szinte azonnal a válasz. De a gondolatai közt van az újabb erőpróbától való félelem, a hajtás, a mindennapi betevőért vívott harctól való menekülni akarás. Nézem és látom, hogy nem döntött.

Most innen indul az én feladatom. Dönteni kell segíteni. Nem helyette, „csak” érte. :)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.